Még az underground black metal berkein belül is kirívó az a rejtőzködés és információhiány, mely a magyar Pagan Megalith ténykedését jellemzi: ez természetesen nem a véletlen műve, hanem a csapat rendkívül tudatos koncepciójához kötődik. A zenekar már feloszlott, a 2017 legvégén digitálisan, majd 2018 januárjában a Spiritside Productions gondozásában CD-n is megjelenő "Túlvég" a banda harmadik és utolsó soralbuma, mely szokatlan, de talán mégis logikus hattyúdaluk is egyben.

Természetesen az Internet, a közösségi média és a digitális info-kommunikáció korában ez a fajta szándékolt háttérbe húzódás eleve vesztes ügy: három-négy kattintással utána lehet járni a Pagan Megalith tagjai eddigi munkásságának, illetve a felvett művésznevek mögött megbúvó valós személyeknek. Robert M. Pirsig amerikai író-filozófus írja 1974-ben megjelent híres esszéregényében (A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete), hogy "a társadalomból való romantikus kivonulás ma már utópia, a technikai civilizáció pedig megdönthetetlen tényrendszer, amely csak az őrület árán tagadható meg."

A könyv kiadása óta eltelt negyvennégy év pedig exponenciálisan erősítette fel mind a műszaki fejlődés, mind pedig a mondanivaló hatását, azaz mára mai világunk varázstalanodott, de pontosan ez ellen (is) próbál az együttes zenéjében és mondanivalójában fellépni, amihez viszont a tagok nem tartják szükségesnek saját valódi személyazonosságuk felvállalását.

A Pagan Megalith még 2004-ben alakult meg, kreatív vezetője a korábban Ga'eheln, ma már Tuhlv művésznéven alkotó dobos, gitáros, énekes-dalszerző. A bandát már a kezdetektől a kilencvenes évek eleji norvég black metal inspirálta (Immortal, Burzum, Darkthrone): a csapat neve is egy Gorgoroth számból származik. Két demót követően 2010-ben jelent meg szerzői kiadásban bemutatkozó albumuk "Ólomharangok" címmel. Már készen is állt a második korong, amikor a banda váratlanul feloszlott. 2016-ban azonban Tuhlv megkereste a korábbi formációból egyedül aktív társát, Aet és 2017-ben végre megjelenhetett a "Viharjárás" című következő anyaguk is.

Az itt Tuhlv néven alkotó fiatal zenész rendkívül aktív az egész magyar könnyűzenei életben: a black metal színtéren a Svoid (lemezkritika ITT) és a Karst soraiban is megtaláljuk, de gyakorlatilag felsorolhatatlan, hogy hány formációban játszik vagy játszott még (pld. a dark indie rock Voltak, a pop-rock La Ment vagy az alter pop Manökken Proletarz is megemlíthető itt). 

A "Viharjárás" egy kiérlelt és a debütalbumhoz képest sokkal kiforrottabb anyag volt, azonban a Pagan Megalith onnan egy másik útra kanyarodott. A tagok elmondása szerint a black metalban ők mindig is a mögöttes mondanivalót, az ősi kultuszokat, tudást és titkokat, az azokban rejlő rejlő miszticizmust keresték. Az idők során azonban rájöttek, hogy maga a metal mindösszesen külsőség, mely mintegy csak megjelenési formája vagy körítése a valódi, ősi tartalomnak, mely már több ezer éve megbújik az emberiség közös történelmében.

Így a Pagan Megalith radikális lépésre szánta el magát: mintegy megfordítva az idő kerekét és hátrahagyva a torzított, elektromos gitárok világát, hagyományos népi és akusztikus hangszerekkel vették fel előbb az "Óarany" című feldolgozás EP-jüket (négy klasszikus norvég black metal nótával), majd utolsó albumuk készítése során is ezt a megközelítést használták saját dalaikhoz.

A koncepció tehát igen különös: az ősi, mögöttes eszmei tartalmat változatlanul a black metal hagyományos zenei megoldásaival fejezik ki, azonban teszik mindezt a modern világ eszközei nélkül. Képzeljük ezt el úgy, hogy a tradicionális feketefém minden stílusjegye felsorakozik itt: a károgó, földöntúli ének, a blastbeatek, a tremoló riffelés, csak éppen citerán, akusztikus gitáron, illetve különböző népi fúvós és ütőhangszerek bevetésével.

A dalok egyenként kiválóak: a két kiemelkedő tétel a zseniális refrénnel és alaptémával ellátott Szakad az ég és az Egy világ omlik össze. Iszonyatosan beszippantja a hallgatóját ez a különös hangulat, melyet a hangszerelés hoz létre, azonban nem érzem mindig tökéletesnek a zene és a megvalósítás összhangját. A legjobban azok a részek működnek a lemezen, ahol maga a zene is atmoszferikus és lebegős. Ezt kiválóan támogatja meg az akusztikus hangszerek játéka.

Azonban amikor a black metal hagyományos eszközei jönnek be a szerzeményekbe (és ez az album tartalmának döntő többsége), akkor bizony nem állnak össze hézagmentesen a dolgok. Ugyanez vonatkozik a károgós üvöltésre is: ezek teljesen elfogadottak és befogadhatóak a saját stílusukon belül, azonban disszonánsan, oda nem illően hangzanak egy teljesen más közegben. A rock'n roll az rock'n roll, megköveteli a torzított, elektromos gitár jelenlétét és súlyát. Ráadásul számomra ideológiailag sem passzol az, hogy az ősi, több ezer éves mitikus tudáshoz (melyekre a dalszövegek is gyakran utalnak) egy alig harmincéves stílust találunk megfelelőnek, igaz, tradicionális népi hangszereken előadva. Mintha csak a felszín (azaz a hangszerelés) lenne múltidéző, a zenei tartalom nem.

A lemez hallgatása során nagyon sokszor erőt vett rajtam a kíváncsiság, hogy vajon hogyan is hangzanának ezek a remek dalok tradicionális black metal köntösben. Meggyőződésem, hogy erősebb hatást tudnának kifejteni: a hangulat tényleg zseniális, a dallamok kiválóak (ehhez elég meghallgatni a Forrásvölgy című lúdbőröztető tételt), de nekem bizony hiányzik az agresszió, a dinamika, a súly a szerzeményekből, melyeket számomra mind a hagyományos rockhangszerelés tud megadni.

Azonban mindez már a múlt: a Pagan Megalith pályafutása véglegesen lezárult és amit a zenekar mondani, közölni akart, azt mind megosztotta már közönségével. Nagyon egyedi színfoltja volt a csapat a magyar metal színtérnek, a "Viharjárás" című lemezük pedig igazi underground gyöngyszem. A "Túlvég" úgy fejezi be tehát az együttes történetét, hogy egy másik perspektívából, mintegy utólagosan is más fényben tünteti fel a befutott zenei pályát. A Pagan Megalith mindig is az elkötelezett keveseknek szólt és az utolsó koronggal sincs ez másképp.

8/10