New York egyik legkeményebb bandája, a Madball lassan betölti a harmincadik életévét. Bár ők maguk inkább az első lemez megjelenésétől számított 25 évet tekintik mérvadónak. Az együttes megalakulásakor 12 éves Freddy Cricien felnőtt férfivá érett, a MB pedig már a kilencedik lemezénél tart: a "For The Cause" a Nuclear Blastnál jelenik meg.
A ’90-es években nagyon menü műfaj volt a New York hardcore. Azóta rengeteg új stílus feltűnt a színen, de a Madball ugyanazt a zenét játssza, mint huszonöt-harminc éve. Eredetileg az Agnostic Front egy mellékprojektjeként indultak, annak énekesével, Moger Mirettel, és gitárosával Vinnie Stigmával. Miret a Madballban a basszusgitáros posztját töltötte be, az énekes pedig az akkor 12 éves féltestvére, Freddy Cricien volt. Az akkori bandából már csak Cricien maradt, mellette Hoya Roc basszusgitározik, és Mike Justian dobol. A gitáros Mitts-től, azaz Brian Deniels-től 16 év után, tavaly váltak meg. A lemezen a korábbi gitáros, Matt Henderson játszik. A keverést és a maszterelést pedig az a Tue Madsen végezte, aki többek között az Ektomorffal is dolgozott már együtt.
A Judas Priest azon kevés zenekar közé tartozik, akik több stílusváltás után is sikeresek tudtak maradni, a közönség sosem rótta fel nekik, hogy a Painkiller teljesen más jellegű szám, mint mondjuk a Breaking The Law. Ugyanezt a Metallica már nem mondhatja el magáról. A korai rajongók már a fekete album populárisabb stílusát sem tudták megemészteni. De ezzel rengeteg új kedvelő is érkezett, és még népszerűbbé váltak. A későbbi stílusváltások, mint például a "St. Anger", viszont már inkább csak kritikát váltott ki a korábbi rajongókból, minthogy új fanokat szereztek volna vele.
A Madball nem kívánt belesni ebbe a hibába. Ők semmit nem változtak az elmúlt negyed évszázadban. Ez abból a szempontból mindenképpen elismerésre méltó, hogy nem kell olyan csalódásokat átélniük a rajongóknak mint amit a Metallica fanatikusai éreztek egy-egy későbbi lemez megjelenésekor. Ugyanakkor nem véletlen, hogy rengeteg zenekar kísérletezik, és próbál megújulni ilyen-olyan mértékben tíz-húsz év után. Bizony ez a fajta New York hardcore 2018-ban már nem annyira izgalmas.
Ráadásul az album dalai sem túl változatosak. Ugyanaz a tempó, ugyanaz a ritmika, ugyanaz a stílus. A Rev Up klipjének az elején van egy rövid reggae betét, ez az album verzióban nincs. Viszont a For The Cause végén, szinte önálló számként hallható egy körülbelül egy perc hosszú reggae-nóta, női énekkel. Na, körülbelül ennyi, ami stílusban elüt a lemez többi részétől. Illetve egy-egy dalban van két közreműködő, Ice T és Tim Timebomb, azaz Tim Armstrong személyében. Utóbbi egyben producere is a korongnak.
A számok a műfajnak megfelelően nem túl hosszúak, egyedül a címadó dal éri el a négy percet, de az is csak a már említett reggae-betét miatt. Ha eltekintünk a fent említett negatívumoktól, akkor a stílusnak megfelelő jó színvonalú albumot kapunk. Nincs kimondottan gyenge szám a lemezen. Aki hc-n nőtt fel, szereti a Madballt és nem vágyik valami újra, annak biztos nem fog csalódást okozni a korong.
Sőt, akinek tetszik, szereti a Madballt, és szeretne élőben hardcore-t hallgatni, annak van egy jó hírem. Bár a rajongók már biztos nélkülem is tudják, hogy Cricien és csapata is fellép júliusban a Rockmaratonon. Mivel Henderson a családja miatt nem fog koncertezi, nem tudjuk, ki lesz a gitáros.
Nehéz dolgom volt az osztályozásnál, hiszen mint írtam, a zene a maga műfajában jó. Tulajdonképpen az sem számít negatívumnak, hogy valaki ragaszkodik a gyökereihez és ugyanazt a zenét játssza harminc éve. Ha ebből indulunk ki, akkor akár egy magas osztályzatot is megérdemelne a "For The Cause". Sajnos azonban ez egy szubjektív műfaj, és én személy szerint nem tudok attól elvonatkoztatni, hogy nekem kicsit unalmas ennyi idő után is ugyanazt hallani. Bár emiatt valószínűleg az összes hardcore hcrajongó a pokolba kíván.
7,5/10
