A svéd The Crown nem új belépő az extrém fémzene világába. A '90-es évek eleje óta létező brigád jó pár átnevezést megélt már, mire végül 2009-ben leragadtak jelenlegi nevüknél. A megalakulásuk óta többé-kevésbé állandó felállással dolgoznak: továbbá dicsérendő, hogy főleg a stúdióalbumokban látják a perspektívákat. Ezt misem bizonyítja jobban, mint az összesen egy videós anyag és két kislemez, melyekkel kiegészül a diszkográfiájuk. Az új mű meghallgatása előtt meglehetősen szkeptikus voltam, már a címválasztás miatt is. Aztán jól meglepődtem.
Mielőtt belevágnék a lemez darabokra cincálásába, hagy taglaljam még ezt a " mi a bajom a címmel ?" dolgot. Nos, semmi bajom nincsen az ilyen 2-3 szóból összerakott, keménykedős, über-metal címekkel, melyek úgy a '90-es évek közepéig még menők is voltak, ma már viszont inkább megmosolyogtatóak. Ez pont az utóbbi kategória, emiatt nem is fűztem komoly reményeket az anyaghoz. Ez hiba volt.
Már a nyitó DBM (Destroyed By Madness) első pár hangja alapján érezhető volt, hogy a hangzással semmi baj nem lesz. A teljes kép átlátásához azt azért tudni kell, hogy a csapat thrash/death metalban utazik. Érdekes az egyensúly a számokban: túlnyomórészt a vaskos death riffek dominálnak, olyannyira, hogy helyenként elég erősen jelen van egy At The Gates utánérzés (mellesleg, Tomas Lindberg 2001 és 2002 között énekelt is a bandában a "Crowned In Terror" albumon). Ez nem zavaró, inkább ad egy plusz löketet az összképnek.
Persze vannak thrashesebb dalok is. Például az Iron Crown vagy a címadó Cobra Speed Venom. Másutt meg egészen közel áll egy-egy tétel a Death-hez, erre remek példa a Necrohammer című nóta, de valamennyire idetartozik a Rise In Blood is, bár abban azért van egy minimális csavar, mert beköszön egy halvány Morbid Angel jelleg is, de csak minimálisan. Érdekes szerzemény még a Where My Grave Shall Stand, mely - esküszöm - az egyik legjobb instrumentális nóta, amit eddig hallottam. Van egy nagyon erős atmoszférája, ami miatt én többször vissza is tekertem.
Hangszeres oldalról nézve elég változatos az összkép. Kiemelném a két gitáros, Marko Tervonen és Robin Sörqvist játékát, mely ugyan nem valami hatalmas megfejtés, de van egy olyan sajátos íze, ami miatt tényleg megragadnak a riffek az ember fejében. A szólók is remekül ki vannak találva, itt-ott meglehetősen heavy metalosak, de ez a sokszínűség organikusan épül bele az egyébként masszív túrásba.
Magnus Olsfelt basszustémái valamilyen szinten kakukktojásnak számítanak. Ez főleg a helyenként punkos kicsengésnek köszönhető. Nem annyira szembeötlő, de ha az ember nagyon figyeli, akkor azért feltűnik. Cserébe egyáltalán nem zavaró, sőt, vannak pillanatok amikor annyira passzol az adott dalhoz, hogy más nem is lenne megfelelő a helyére.
Henrik Axelsson is a megfelelő ritmusokat üti. Dobolása nem annyira jellegzetes, viszont nagyon változatos és jól idomul a zenéhez. Az énekes Johan Lindstrand érdekes skálán ugrál, ami a vokáltémákat illeti. Itt-ott kimondottan hardcore-os, de néha egészen death metalosba is át tud siklani, amúgy a dalok túlnyomó részében inkább a thrashes ordibálás, hörgés a jellemző.
Annak ellenére, hogy kb. nulla elvárással ültem le meghallgatni a "Cobra Speed Venom" korongot, a végére egy egész korrekt album képét sikerült elém raknia. Lehetne hosszabb is, lehetne változatosabb is, de összességében nem egy rossz anyag. Nem ez fogja megreformálni a svéd metalszínteret, de ha fogékony vagy a minőségi extrém fémzenére, akkor ezt semmiképpen ne hagyd ki.
8/10
