Rózsaszín zászlók, flitterek, disco- és techno-zene, óriáskerék kötélugrással és mégis egy oltári rockkoncert. Lehetséges? Abszolút!
2018-ban eljött végre a pillanat, hogy korunk leggyakrabban koncertező rock/metal bandája hazánkba látogasson. 2018 a rock és metal éve. Metallica, Queens Of The Stone Age, Roger Waters és egy hete hétfőn a Stone Sour látogatott hazánkba. A többségét a Barba Negra és a Papp László Sportaréna látta vendégül, de idén a Volt Fesztivál ismét megmutatta, hogy a rockbandákat is szívesen látja. Iron Maiden, Limp Bizkit és Magyarországon először: Avenged Sevenfold.
Az Avenged Sevenfold (A7X) egy 1999-ben alakult amerikai metalzenekar. Korai albumaikon még metalcore stílussal dolgoztak, de az évek során a heavy metal, majd a populárisabb hard rock felé fordultak. Két éve megjelent lemezükön (“The Stage”) pedig már progresszív hangzásokkal is kísérleteztek. A Sevenfold világszintű sikereit a 2000-es évek végére érte el a 2005-ös “The City Of Evil” és a 2007-es "Avenged Sevenfold" albumokat követően. 2009-ben dobosuk, The Rev (James Sullivan) halála megrengette a zenekart, sokat szerint a felbomlás határán táncoltak. Napjainkban Brooks Wackerman tölti be a posztot, és neki köszönhetően a csapat szinte visszanyerte korai nagyságát. A Metallica volt a legnagyobb hatással Sevenfoldékra és a banda arra számít, hogy hamarosan átvehetik a helyüket, mint a legnagyobb zenekar. Lássuk, milyen koncertet tart egy ennyire ambiciózus csapat!
A Volt Fesztivál utolsó napján, a legnagyobb (Telekom) színpadon utolsóként léptek fel. Mintha a szervezők is arra számítottak volna, hogy az A7X lesz a pont az i tetején. Közvetlenül előttük a Halott Pénz adott egy bulit, akiknek a teljesítménye kritikán aluli volt, de a jó állóhelyért ennek a “produkciónak” is tanúja kellett legyek. Az egyedül kiemelni való pillanat a ráadás előtt volt, amikor a ‘Halott Pénz’ vagy a ‘Vissza’ skandálása helyett a nézők egy része már a Sevenfoldot ismételgette. Ezek szerint nem csak én szenvedtem másfél órát egy másik másfél óráért, ami viszont arany volt.
A Halott Pénz utáni első pillanatokban megjelentek az óriási fehér szemek a kivetítőkön, melyek a közönséget pásztázták és közben Brooks dobszettjét is feltolták a színpadra. A következő fél órára, amíg a gitárok hangját tesztelték, elárasztották a színpadot füsttel, minket pedig Slipknot és System Of A Down klasszikusokkal.
Este fél tizenegykor Brooks felsétált a dobhoz, és a középső kivetítőn is elindult az új album dizájnjához hű galaxis, a koponyával és a Földünkkel együtt. Majd megszólalt a várt The Stage intro és Synyster Gates is a színpadra lépett ováció és sikítás közepette. Már a The Stage alatt azt éreztem, hogy a srácoknak egy koncert olyan rutinmunka, mint bárkinek bemenni és letudni a saját nyolc óráját. Profik, de a szenvedély kicsit kihalt már. Ez nem is meglepő, ha belegondolunk, hogy tényleg a leggyakrabban koncertező bandáról van szó, akik nem elég hogy lassan negyven évesek, de többségük családapa is. A The Stage dalhoz még annyit, hogy érdekes dolognak tartom, hogy egy több mint nyolcperces dallal kezd egy zenekar, de be kell vallani, hogy az album legjobb tétele, melynek a szerkezete és a húzása is tökéletes, jól helyt áll nyitódarabként.
A rajongók minden pillanatot megragadtak, hogy éltessék a zenekart és amikor egy kicsit is csönd volt, egyből újraindult a skandálás. A kiáltozástól nem is lehetett hallani a bejátszást és már csak az intro alatt tudtam meg, hogy elindult az Afterlife. A rajongók javára kell azt is írni, hogy minden egyes sort énekeltek, és nem csak a refréneket, ellenben a Halott Pénz csapatával.
Az Afterlife után M. Shadows tartott egy rövidebb beszédet. A bevezetőben őt idéztem, mivel azt mondta, hogy a sok csilivili zászlótól és a tánczenétől először azt gondolták, hogy rossz helyen vannak. Utána persze megjegyezte, hogy na, ez az a közönség, amire számított. Valljuk be, nagyon sokan csak a Sevenfold miatt jöttek a Voltra és nem kis táborral rendelkeznek itthon se. Én például egy olyan emberrel nem találkoztam, aki belehallgatott volna a zenéjükbe és nem tetszett neki.
Shadows viszont nem hagyta, hogy egy pillanatra is elhallgassunk és intett is, hogy kezdjen el mindenki ‘hail’-ezni. A következő dal a Hail To The King volt és ezen a nótán ütközött ki igazán, hogy a hangosítás nem volt tökéletes, és nem gondolnám, hogy ez abból fakadt, hogy túl közel álltam. A lábdob kegyetlenül hangos volt, ami az elején tetszett, mert jó húzást és tempót adott a koncertnek, de amikor már nem hallottam az éneket vagy a gitárt, az már elkeserítő volt. A Hail To The King során Synyster gitárja botrányosan halk volt, a szólót is csak azért ‘hallottam’ mert én is játszom, így szólt a fejemben.
Újabb kérdés következett: “Kik láttak már minket élőben?” Nem is kell mondanom, hogy elég halkra sikerült a felkiáltás, ezért jófejségből azt is megkérdezte Shadows, hogy na, kinek az első. Erre már erősebb volt a hangunk. Jött is a Welcome To The Family, ezt követte a második és egyben utolsó dal is a legújabb korongról, a God Damn. Aki eddig nem vesztette el teljesen a fejét vagy nem sikerült átadnia magát a zúzásnak, annak most biztos sikerült. Egy szerintem amúgy nehezebb tempójú darabról van szó, de a csapatnak meg se kottyant, óramű pontossággal lehozták.
Elérkeztünk az alap koncertidő feléhez, és jött az oly sokak által várt Synyster szóló. A szólógitárost apja, a szintén gitáros Brian Haner Sr. tanította játszani, majd a hollywoodi Musicians Institue nevű intézményben tanult jazzt és klasszikus gitárt. Érdekes, hogy egy alapvetően jazz- és blueszenész hogyan játszik egy rockzenekarban. Aki jobban ismeri a Sevenfoldot, az lehet, hogy pont a Synyster szólók miatt rajongó, mert azok az átlagosnál dallamosabbak és kreatívabbak. Egyáltalán nem a zúzáson, hanem a művészi élményen van a hangsúly. Ettől az élő akusztikus szóló sem különbözött, melyen abszolút érezhető volt, hogy Syn egy jó jazzgitáros is. Ezt követte a Buried Alive majd a So Far Away.
A So Far Away a volt dobos, The REV tiszteletére készült, tőle játszottak be egy interjút, mely a barátságról szólt és arról, hogy a zenekar tulajdonképpen a második, ha nem A családjuk. Részben megható volt, de részben elgondolkodtatott, hogy közel tíz év telt el, és valószínűleg a legtöbb koncerten leadták ezt a videót, vajon ők mennyire hatódtak meg valójában. A folytatásban következett az inmáron negyedik dal a “Nightmare” albumról: maga a Nghtmare. Ez a nóta volt az első, amit a zenekartól hallottam és hirtelen ott helyben egy élettel ezelőttinek tűnt az a pillanat. Ezt a dalt is mindenki torkaszakadtából üvöltötte, még erősebben, mint korábban.
Mikor megtudtam, hogy a Sevenfold jön a Voltra, akkor örültem is neki, de kicsit nem is értettem. Ez mégis csak egy fesztivál: igaz, hogy az Iron Maiden is jött, de a Sevenfoldtól erre nem számítottam. Hozzátéve azt is, hogy a Volt napijegy önmagában olcsóbb volt, mint szerintem bármelyik Sevenfold-koncertjegy. Ez volt a turné utolsó állomása, de szerintem nem tudták, hogy pontosan mire számítsanak, mint azt Shadows is említette. Úgy voltak vele, hogy ők is buliznak egy utolsót, mielőtt hazamennek. Nem hagyta cserben a Volt közönsége őket, az egyszer biztos.
Mikor jött a hír, olyan félelmem volt, hogy majd biztos a legpoposabb dalokat hozzák, hogy bevágódjanak a sok fesztiválozónál. Hál' Istennek nem így volt. A slágereken kívül olyan tételek is mentek, mint a “Waking the Fallen” egyik legbetegebb szerzeménye, az Eternal Rest, és a “The City of Evil” legutolsó száma, az M.I.A. És ezeket a dalokat is ismerte a többség, tehát a Sevenfold jól felmérte, hogy egy elég erős rajongótábornak fognak játszani.
Utolsó dalnak érkezett a kivetítőre a “He, who makes a beast out of himself, gets rid of the pain of being a man” idézet, ami sajnos kicsit előtte a Bat Countryt, de így is erős lett a vége. A rájátszás előtti szünet kifejezetten hosszúra sikeredett, annak bemutatása előtt még én is kiemelek pár dolgot.
A kivetítőket a háttéremberek kiválóan használták. Kifejezetten tetszett, hogy jobb- és baloldalt nem ugyanazok a képsorok mentek jellemzően. Igaz, a tükrözést néha feleslegesnek éreztem, de amikor az élőben kivetített zenészekre még pluszban ráanimáltak, az eléggé vadított már. A középső vetítőn is folyamatosan ment vagy a koncert, vagy egy videoklip vagy valamilyen statikusabb animáció. Számomra sokat adott hozzá és szükség is volt rá, hogy az egész közönség lásson legalább valamit. Nekem ilyen problémám nem volt, a zenészek arcrezdüléseit is láttam, ezért javaslom mindenkinek, hogy koncerten érkezzen időben és menjen előre, még ha nem is szeret pogózni, mert mindenképp megéri.
A másik fontos dolog viszont egy igen erős negatívum. A hangosítás mellett szerintem Shadows hangja sem volt tökéletes. Azt igen okosan csinálta, hogy nem is próbálta kiénekelni azokat a részeket, melyeket élőben nem tud, így sose volt hamis, csak ezt a taktikát többet alkalmazta, mint szerettem volna. A korábbi albumok dalain jelentősek az üvöltözései is, melyeket nem tudom, hogy csak nem gyakorolt vagy teljesen elfelejtett, de koncerten nem hallhattuk. Sajnos tőle többet vártam volna, ami elég kellemetlen, hisz a Sevenfoldban nagyon domináns az ének. A többiek megfelelően szerepeltek. Zacky Vengeance hozta a támogató gitáros szerepét, aki viszont a szólókat is kiválóan kiegészítette. Johnny Christ is hozta a kicsit idióta basszusgitáros szerepét, viszont rajta már jobban éreztem, hogy menne már haza. Brooks veretése meg csak csillagos ötös, Synről tovább nem is beszélve.
A kivetítők videói, a zenészek mozgása, és a változó ruháik is mind király látványelemek, de a pirotechnika vitte a prímet. Az első rájátszás, a Shepherd Of Fire alatt elküldték a szinte minden dalban lángoló tűzcsóvák nagy részét. A lángszórók gyakran lábdobra lőtték a tüzet, forogtak is és konkrétan az arcomon éreztem a melegüket. Igazából ez egy minimum, kötelező elem volt. A záró Unholy Confessions pedig magáért beszél, igaz, a végén fájt a szívemnek az égbe repülő, majd földhöz vágódó gitár látványa.
Összegzésként egy király koncertnek lehettünk tanúi, mely ízig-vérig zúzós és kifejezetten szórakoztató volt. Az említett hiányosságok ellenére azért is tartom kiemelkedőnek a produkciót, mert a Sevenfold hű maradt önmagához, az előadásuk profi és 100%-ban összeszedett volt, és a Volt Fesztiválnak is kiváló zárást biztosítottak. Avenged Sevenfold, várunk vissza!
Fotók: Dudás Bálint
