A holland okkult rock csapat, a The Devil's Blood olyan erős hatást gyakorolt a nemzetközi metalszíntérre (gyakorlatilag ők indították el ezt az egész retro-okkult rock/metal trendet, melybe ma már lassan belefulladunk) és olyan színvonalon alkotott, hogy a frontember 2013-ben bekövetkezett halála miatt feloszlott zenekar több kifejezetten érdekes utódbandát is nemzett. Egyikük, a Dool tavaly egy bivalyerős albummal jelentkezett (lemezkritika ITT), míg az Oeds Beydals gitáros által 2013-ban megalapított amszterdami Death Alley már a második korongját adta ki március 23-án "Superbia" címmel a Century Media gondozásában.
Ha a lemezborítóra nézünk, csalóka lehet az első benyomásunk, mert korántsem egy régisulis, svéd vonalas death metal csapatról van szó: a Death Alley ugyanúgy a hetvenes évekből meríti inspirációját, mint korábbi anyazenekara, azonban náluk nem a doom van a középpontban, hanem egyrészt a pszichedelia (Hawkwind), másrészt a progresszív, illetve hard rock (King Crimson, Blue Öyster Cult). Ha ez kicsit zavarosnak is hat elsőre, a dalaikat hallgatva igen gyorsan kitisztul a kép: ez bizony ismét a jó öreg hetvenes évek zenéje iránti nosztalgia szülte retro-rock, nincs ezen mit különösebben magyarázni.
Meglepő módon indítják a hollandok a korongot: a több, mint kilencperces Daemon - bár nincs híján az elszállt részeknek és a több kidolgozottságot érdemlő dallam-kezdeményeknek - egy rendkívül elnyújtott és sajnos sokszor unalomba fulladó dalmonstrum, melynek jobb helye lett volna az anyag vége felé. Az ezt követő The Chain egy rövid, igen egyszerű riffel támadó, tempósabb tétel, de sajnos itt sem indul be az ember lába automatikusan.
Aztán a lemez közepe felé hirtelen megélénkülnek és felpörögnek a dolgok, köszönhetően a két, klippel megtámogatott kislemeznótának. A Headlights In The Dark és a Murder Your Dreams pontosan azt hozza, ami eddig hiányzott a korongról: ez pedig az energia, a dinamika. Ha gonosz akarnék lenni, akkor bizony Amszterdam nevezetesebb turistacsalogató helyszíneinek túlzottan gyakori látogatásával vádolnám meg a bandát (és itt most nem a vörös lámpás negyedre gondoltam): mintha valamiféle életunt enerváltság jellemezné az egész banda produkcióját.
A fentebb említett két szerzemény azonban jó értelemben oly mértékben lóg ki az egész koncepcióból, mintha nem is ugyanazt az együttest hallanánk. De a rossz hír az, hogy sajnos ennyi volt a pulzusemelkedés: hiába hozza fel a Death Alley fő inspirációjaként az amerikai Blue Öyster Cult nevét, sehol sem találjuk a BÖC fantasztikus melódia- és slágerérzékenységét. Így jobb híján maradnak a sokszor céltalannak tűnő, öt-tízperces dzsemmelések és a többször igencsak dallamtalannak ható szerzemények.
Az energia- és kalóriaszegény megközelítés legjobb példája a Pilgrim című nóta: az elsőre érdekesnek tűnő verzét a zenekar a végtelenségig ismétli, egészen addig, amíg bele nem őrülünk a monotonitásba és hiába érkezik a refrénben egy kis dallamcsavarás, majd némi dinamikai váltás a végére, addigra bizony elfogyott a hallgató bizalomadagja, melyet a hollandok számára tartogatott.
Mindenképpen értékelendő, hogy a Death Alley visszanyúlt a rockzene azon korszakához, melyben a valódi hangszeres teljesítmény, a szabadabb zenei hozzáállás uralkodott az agyatlan villantások és a zenének szimpla technikai sportággá történő degradálása helyett. De a hetvenes évek esztétikája már a múlté és ezt sajnos eléggé plasztikusan prezentálja a holland banda produkciója: az ember legszívesebben látatlanban rákötne még három-négy pedált a gitárokra, illetve adrenalin- és fehérjekúrára küldené a tagságot egy death metal túlélőtáborba.
Természetesen a produkció erényeit, azaz a profi megszólalást és a tagok hangszeres teljesítményét mindenképpen érdemes hangsúlyozni, csak éppen a zenei tartalom sikeredett diétásra és valljuk be, kissé unalmasra. Ha a két kislemeznóta megközelítése és színvonala jellemezné az egész albumot, akkor most egy nagyon erős, modernebb ízű hard rock lemezről beszélhetnénk, ezt azonban így, ebben a formában kevésnek és vékonynak érzem, főleg a mai retro-mánia iszonyatos túltermelése közepette.
7,5/10
Fotó: Lupus Lindemann
