Sokakban maradt nagy űr az utóbbi években a Necrophagist passzivitása miatt, és többen amolyan pótlékként hallgatják az Obscurat. Nos, nem feltétlen ok nélkül, elvégre a fent említett zenekar két korábbi tagja is megfordult a csapatban az évek során, illetve hatásuk tagadhatatlan.
A technikás death metal kimondottan az a műfaj, mely nem lesz mindenki kedvence, mivel a sokaknak emészthetetlen karcos vokálok találkoznak benne a megint másoknak nem értelmezhető virtuózitással, esetleg a kettő közül csak az egyiket preferálja a nyájas hallgató, szóval nem feltétlen ilyen bulikra fog együtt menni a kis család bakfis lányostól és nagymamástól kikapcsolódás céljából.
Írásom tárgyát, az Obscura nemrég megjelent "Diluvium" lemezét, meg úgy általában a banda zenéjét leginkább úgy tudnám leírni, mint a Death és a Cynic szerelemgyerekét, kinek keresztszülei a Pestilence és a Necrophagist voltak. Egy ilyen kölyök esetében joggal várja el az ember, hogy minden vizsgáját csillagos ötössel végzi el, és ami azt illeti, ez többnyire sikerült is neki.
Kezdeném a pozitív dolgokkal. Először is, zeneileg borzasztóan rendben van a lemez. Nagyfokú hozzáértés és virtuozitás süt minden egyes másodpercéből. Remekül alkalmazzák a srácok a héthúros gitárokat. Nincs az egész korongot uraló dzsidzsi bányászriffelés, ízlésesen vannak szétszórva a mélyebb riffek a dalok közt, valóban színesíti a játékot, nem pedig helyettesíti a plusz mély húr. A basszus is remek munkát végez, tényleg hozzátesz a dalokhoz, bár azt megjegyezném, hogy az amúgy főleg a jazz zenében használt fretless, azaz érintő nélküli basszusgitár jellegzetes, „hápogós” hangja nem biztos, hogy mindenkinek be fog jönni, annál is inkább, mivel az egész albumon jelen van.
Kapásból a nyitó Cladestine Stars elég izmos kezdés. Semmi kamu, időkitöltő intró, egyenesen bele a lecsóba, ahogy azt kell. A vokóderrel megspékelt refrén és a basszusszóló engem speciel kilóra megvett. Ehhez képest a második Emergent Evolution sokkal elgondolkodtatóbb, death-hez képest dallamos szerzemény, melyet a címadó követ, mely egyértelműen a "Diluvium" legerősebbje.
Kivonatolva gyakorlatilag benne van minden a kemény blastbeatektől a fogósabb részeken át az egészen izgalmas gitártémákig. Említés érdemel még az Ethereal Skies, mely vonós betétjével emelkedik ki, de ugyancsak betalált nálam a The Conjuration héthúros döngölése, a záró An Epilogue To Infinity pedig a felhozatal talán legfilózósabbika, méltó lezárás. Összességében a gyors tempók dominálnak, a lassabb dalokat is csak a korong többi nótájához mérve érzi az ember lassabbnak, inkább középtempósak.
Noha itt-ott megtöri némi akusztikus gitár (Convergence), de alapjáraton a hangszerelés nem túl változatos, és bár minden dal borzasztóan ott van technika szintjén, de talán hosszútávon egy kicsit összefolyik az egész. Egy idő után picit bántó lesz a basszusgitár hápogós hangzása, illetve a vokál is leginkább a kötelező hörimöri, a vokóder pedig elsőre poén, de egy idő után már ásít rajta az ember.
Amit még csalódásként éltem meg, azok a gitárszólók. Jók, jók, de amellett, amiket a basszusgitáros leművel, hát… unalmasak. Technikailag rendben vannak, de sterilnek hatnak, különösen annak fényében, hogy máskor meg egészen izgalmasak a gitártémák és a riffek, de ilyen szólókat kis túlzással bármelyik lemezen hallhat az ember, szóval ha Malmsteen pizsamában alszol és Satriani kispárnával, akkor lehet, hogy nem lesznek szépek az álmaid a Diluvium után.
A hangzásra a legjobb jelző a tiszta. Minden hangszer kivehető a legapróbb kis nüanszig szinte, bár itt nem is próbál mindenki egymásra tromfolni a hangszerével, alapvetően jó az összhang. Ez nem az a fejletépős, agresszív hangzás, de itt nem is az a lényeg.
Összességében elmondható, hogy német barátaink kitettek magukért. Túl nagy változás nem történt az eddigi lemezeikhez képest, ugyanakkor nem hat át mindent az émelyítő rutinszag. A műfaj rajongóinak igazi csemege, valamint azoknak is nyugodt szívvel ajánlom, akik most ismerkednének a zsánerrel.
8,5/10
(Fotó: Christian Martin Weiss)
