Űrhajóval száguldás, az univerzum csodáinak felfedezése és egy epikus kaland az ismeretlenben, hogy kiszabaduljunk a hétköznapokból! Ki ne vágyna erre? Megjelent a Cyronic Temple új lemeze, a "Deliverance", a probléma viszont az, hogy ez az utazás se nem száguld, se nem epikus.
A Cyronic Temple egy még 1996-ban alakult svéd power metal banda, akik július 20-án érkeztek meg a hatodik nagylemezükkel. A húsz éve aktív zenekar kezdetben demóanyagokkal dolgozott éveken keresztül, majd 2002-ben megjelent a "Chapter I" című (milyen kreatív!) első LP-jük. 2005-ig, az "In Thy Power" lemezig felfelé ívelt a csapat karrierje, egyre nagyobb sikereket tudhattak maguk mögött, és ez az album méltán a brigád egyik legjobb műve napjainkig. A probléma csak az, hogy még napjainkig is, 2005 óta! Az "In Thy Power" után 2008-ban érkezett az "Immortal", mely már keveset mutatott a srácok korábbi nagyságából. Ezt követően a csapat 9 évig passzív volt, és amikor feléledtek rocker hamvaikból 2017-ben az "Into The Glorious Battle" koronggal, azt gondolhattuk, hogy végre visszatértek. 2018 őszére viszont a többség elkönyvelte hallottnak a svéd csapat zenéjét.
Az új album, a "Deliverance" jelentése megszabadítás, de inkább minket kellene megszabadítani a lemeztől. Gondolhatnánk, hogy "Power metal? Nem lehet azt annyira elrontani. Aki szereti, az ezt is szeretni fogja." Ebben van igazság, de meg kell jegyeznem, hogy a stílus azért tud ennyire működőképes lenni, mert komoly támpontok vannak, melyeknek meg kell felelnie. Ha ezek megvannak, akkor az erre éhes közönséget már ki is szolgálták az alkotók. Melyekk ezek a szempontok és a "Deliverance" megfelel-e nekik?
A power metal esetében a brutális gyorsaság és a technikás játék sosem tartozott a legfontosabb szempontok közé. Srácaink ügyesek ugyan, meg gyorsak is, de kicsit olyan érzést keltenek, mintha felvétel előtt bevettek volna egy altatótablettát, és úgy próbálnák kihozni a legtöbbet. A valóság persze az, hogy nem próbálkoztak pörgősebbek lenni. A szándék mögött az a gondolat lehet, hogy a power metalban nagyon nehéz újat mutatni, ezért a srácok hard rockosabbra próbálták venni a figurát, de ez nem teljesen jött össze. A zenészek játéktechnikájával viszont semmi gond nincs, nem kell mindenkinek Dragonforce sebességű őrültséggel játszani, kellenek a megfontolt dallamok is.
Ellenben az említett lassúságon, cammogáson az ének sem segít. Mattias Lilja minden beleélés nélkül, álmosan és hanyagul énekel a felvételen. Már ha éneklésnek, és nem sima beszédnek lehet nevezni a produkcióját. A 2008-ban történt énekesváltást igazán megérzi a csapat, azóta nincsenek rendben a dolgok.
Sokan bírálják, de szerintem a sci-fi téma sokkal jobban passzol a power metal zeneiségéhez. Én jó ötletnek tartom, hogy a csapat a fantasy helyett ilyen dolgokkal kísérletezik, sajnos nem a témaválasztásban, hanem a zenei alkotásban van a hiba. Amit esetleg meg lehetett volna gondolni, hogy nem a meleg nyár közepén adják ki az albumot, hanem mondjuk késő ősszel, esetleg télen, mert sokkal jobban passzolt volna az akkori hangulatokhoz.
Vegyük sorra a dalokat is. Elég hosszan pedzegettem, hogy az album elég cammogós, sok helyen lassúnak érződik. Az intro, a The Morning After The Longest Day is ehhez méltó, mert bármennyire is érdekes és összetett a felvezetés, két és fél perc már túlzottan sok. Longest Intro kéne legyen a címe. A bevezető még ez idő alatt sem próbálja igazán magasra fokozni a hangulatot, mert tudja, hogy az első dal eleje még úgyis ül a béka feneke alatt. Az első szám, a Rise Eternally Beyond egy perces felvezetővel indul! Egy percig még mindig semmi érdemleges. 0:54-kor be vágódik a dal keményebb része, de ennek 0:00-kor kellett volna megtörténnie.
A dob, a basszus, a gitárok mind nagyon rendben vannak, de Mattias Lilja énekes mintha olvasná a szöveget. Olyan, mint aki bárhol máshol lenne a stúdió helyett. Második dal: Through The Storm, ugyanezek a problémák. Bevezető nem kellene, ének semmilyen, és ráadásul a dal inkább hard rockként szól, mint metalként. Olyan érzésem volt, mintha a vihar helyett (amiről szólna a dal) csak valami nyári záporban ácsorognánk. A Knight Of The Sky már legalább power metalnak hangzik, de még mindig úgy éreztem, hogy hát eddig semmi újat, vagy érdekeset nem hallottam.
Na és igen, a lemez címadó dala, a Deliverance. Borzasztó sokat elárul az albumról, hogy ez a szám képes egy egész lemez központi és/vagy legjobb nótájának számítani, mert nem sokkal jobb, mint a korábbiak. Ja, hogy ebben a dalban Mattias tud rendesen is énekelni, még ha egy refrén erejére is?! Kérdem én, hogy ez vagy legalább valami hasonló miért nem sikerül a többi dalban? Zenészeink úgy gondolták, megvolt a zúzós bevezetés (nem, nem volt!), szóval jöhet a lassú dal. The Lonliest Man In Space - aranyos, de nem érdemes róla beszélni.
Akik már eddig elhallgatták az albumot, azok most megkapják a jutalmukat. A lassú dal után visszagyorsítanak a srácok és végre itt egy kiemelkedő tétel. A Pain And Pleasure szerintem az album legjobb szerzeménye. A tempó tartva van, elég kemények a riffek és a dobfillek, és az ének is végre rendben van. Vagy hát jobb, mint eddig. Most már érzem, hogy egy metalénekest hallgatok. Erre a dalra mindenképp érdemes odafigyelni.
Bizakodó voltam, a Temple Of Cyronics-szal szemben is, hiszen a zenekar nevéhez erősen kapcsolódik. Mit ne mondjak, egészen élvezhető ez is. Lehet, hogy az album második fele az igazán király? Vagy csak a lassú dal után minden keményebbnek tűnik? Van benne valami, mert jön a Starchild és e szám után még tovább van kedvem hallgatni az albumot. Sajnos az End Of Our Days-szel kezd lankadni az újonnan előrántott erő, ami a Swansong Of The Last Emperorra teljesen elfogy. Igen nagy kár, jó lett volna a lemez végéig kitartani, mert az említett dalok már nem csak elviselhetőek, hanem jó szívvel hallgathatóak is.
Lássuk, a zárásképp mit tartogat egy ilyen korong! Semmit. Elég bosszantó, hogy az album nem mutat újat a zenei világban, de a záró dalok, még a lemez unalmához képest is túlságosan szürkének tűnnek. Kevesek, teljesen beleolvadnak a vontatott masszába. Egy ilyen zárás egyáltalán nem motivál, hogy újraindítsam az albumot. Inkább azt érezteti velem, hogy "Na végre vége, hallgassunk valami rendes zenét!"
Ez volna a "Deliverance": tizenhárom dal, melyek úgy hangzanak, mintha az előző lemezhez nem méltó maradékok lennének. Hozzám korábban sem állt annyira közel a power metal, ritkán találok benne mély tartalmat, de aki amúgy megszállottja a stílusnak, azt se fogja megfogni. Számítógépes játékhoz vagy akár filmbetétnek is megfelelő lenne, de simán audiónak kevés. Ha a jó zene van az origótól jobbra, a rossz zene vagy zaj pedig balra, akkor ez az album az origóban van pontosan. Magyarán szólva nem mozgat meg jobban, mintha ülnél a csöndben. Kár érte.
3/10
