Tudom, tudom, nem először volt, nem is utoljára, de egy húszas éveiben járó, főként metalt hallgató egyednek az első Brutal Assault marad minden viszonylatban a legjobb, legtökéletesebb, bármi is történt a négy nap alatt.

Sokan mondják, hogy az út a boldogság, nem a végcél. Ezt vallottam sokáig én is, de lehet most belekötnék kicsit. Az út hosszú volt, fárasztó, nem, hogy nekem, aki az anyósülésen végigsörözve földimogyorót majszolva okoskodott az aktuális metalzenei történésekről a sofőrrel. Akit nem győzök dicsérni azóta sem, hogy egy Zenta-Jaromer távot végighajtott.

A rögös utazást esetünkben Budapesthez közeledve a kétórás dugóban való anyázás jelentette. Miért is hittük volna, hogy simán megy minden. 12 óra autókázás után megérkeztünk a -1. napra. Utálok éjszaka sátorhelyet keresni és sátrat állítani, úgy érzem ezután is marad így.

Következő nap elnéztünk Kutna Hora-ra a Csontkápolnába, egy elég meghatározó és érdekes művészettörténeti műremek, meg aztán elég metal is. Ajánlom mindenkinek, brutálisabb, mint gondoltam. Megcsodálása után visszaautókáztunk Jaromerbe, ahol már nagyban tartott a nulladik nap, s pont a Suicidal Tendencies thrashkedett a színpadon. Sajnos lélekjelenlétünk nem volt, ezért kihagytuk, de jobb altatódalt sem kívánhattam volna a War inside My Head helyett.

Megszólalt a sziréna, hivatalosan is elkezdődött a Brutal Assault!

Barátkoztunk, ettünk, ittunk, közben mentek a koncertek. Kíváncsian vártam a The Black Dalia Murder koncertjét, nem voltam nagy fanatikus, pár dalt hallgattam az Everblack és Nocturnal albumjaikról. Nem győztek meg sajnos, lehet nagy volt az elvárásom feléjük, de az is lehet, hogy teljesen másra számítottam. A készülődés már hónapokkal ezelőtt elkezdődött, a nagy nap közeledése az izgalmat hevítette napról napra. Egy kis szünet, sör, cigi, kaja kombó után odaverődtünk a jó öreg Corpsegrinderéket megfülelni és a derékvastagságú nyakával való headbangelését megnézni, ami lassan művészeti tevékenységnek minősül így egyben.  Értelmet nyert most már számomra is a nevük, ez bizony kannibalizmus volt, amit zeneileg nyújtottak, sötét erőszakos death, ahogy az a Brutalra illik.

Rögtön őket követte a Gojira. Meg kell valljam, meglepődtem, de annyira, annyira hihetetlenül kellemeset csalódtam. Otthon hallgatva őket, stúdiós zenekarnak hittem, nem gondoltam volna, hogy ennyire koncert-orientáltak. Számomra akkora bulit csaptak, hogy lepipáltak minden előadót. Nem is mondanám magam elfogultnak, hisz nem voltam egy hatalmas fan, de ez a minőség és energiavulkán után már lesem is mikor jönnek közelebb koncertezni. A szerdai napot nagyon odatolták, mivel még 4 zenekar járt erre az estére és közöttük volt az általam imádott Paradise Lost és a híres neves magyar black istenek, a Tormentor. Az idősebb blackerek nagy büszkesége. Szó mi szó, amire „hivatottak” azt letették nekünk a színpadra. De sajnos az ilyenfajta sötétséget nem éli a lelkem, ezért volt, aki tőlem jobban élvezte. Őszintén ezután már vártam azt, hogy bekuporoghassak a sátramba, sok volt az élmény, befáradtam a nap végére.

Másnap Exhorderre ebédeltem egy gyrost. Egy élménnyel több, pont kellemes zene volt a nyammogásom alá. A Carnifex-szel elég érdekes volt a kapcsolatom mindig, volt egy kisebb korszakom mikor nem tudott egyik dallal sem megfogni, később fellángolt valami, de most valahogy újra mégsem az én zeném, nem is tudom megindokolni, de mindenesetre a színpadra nagyon odatették a jót. A csütörtöki napon leginkább a Dying Fetusra voltam kíváncsi, hisz a „családelrettentő” metál elég ütős egy Youtube-videóban is, hát aztán még koncerten... azt mondhatom, az volt. A Kill Your Mother, Rape Your Dog zárással pedig aztán rápörköltek egyet a dolog végére.

Miután kicsúnyálkodtuk magunkat elmentem egy számomra még ismeretlen együttesre is, amit az odavezető úton a kocsiban ismertem meg. A finn Grave Pleasures amennyire nem-metált hozott és amennyire post-punk rockos ugri-bugrit, pont akkora energiával szedték szét a közönséget, ott lettem szerelmes a Be My Hiroshima dalukba. Valami csodanagy különlegesség és rajongószeretet van bennük, amivel egyből megvettek maguknak. Mindaz ellenére, hogy a csúcsponton elment a környékről az áram, és ketté tépte a koncertet is. Sajnos. Ezért nagy szomorkodás közepette elmentünk a nagyszínpados Moonspell-re, de nem sokáig tartott a szomorkodás, hisz nem hiába alig fértünk el, a gothic egyik félistenei, s többet nem is kell mondjak. Azt hittem akkor ott, hogy aznapra több sötétség nem veheti át az embereket kívül-belül, aztán jött a Marduk. Ők voltak a sötétség!

Pénteki „uzsonna” egy blackened death, kis Hate volt, a hate-végére. A svédek, már megszokhattuk, nem sokszor okoznak csalódást, ezen tábort bővítette az At the Gates is. A frontember-énekes szinte mintha a 20 éves énjével ugrálta volna végig a koncertet. A klasszikus. Erős, kicsit melodikus death, ez kell az embernek egy katasztrofálisan jó Behemoth-koncert előtt. Mert ami utána következett, a számomra a legerősebb zenekar volt a Brutal színpadán, a Gojira után. Úgy érzem inkább ez a felvétel beszéljen helyettem. Nem voltam nagy rajongó, de azt hiszem befektetek egy lemezbe vagy CD-be, +1 rajongótok van srácok, bravó.

Utolsó nap, kicsit gyűrötten, kicsit hazamennénk már, de visszajönnék nyűgösködés vette át a tábor hangulatát. Az Angelmaker volt az ébresztőm. Rohantam is őket meglesni. Egyszer véletlen Youtube-on akadtam erre a kolumbiai deathcore bandára, és tudni illik, nem vagyok a stílus nagy kedvelője, de valahogy az ő zenéjükben találtam több értelmet. S ha jól hallottam/emlékszem, nagyon hálásan és lelkesen azt ordították, hogy ez volt az első európai koncertjük. Nagyon szimpatikus kiállásúak voltak és teljesen rendben voltak zenei téren is. Sajnos az utolsó napon már mindenhol akartam egyszerre lenni, ami ugye teljesen kivitelezhetetlen, de úgy voltam vele, hogy a zenekart, ami a macskámnak nevével megegyező, rálesek már, tiszteletből meg miegymásból. Hát, sajnos nem nyúlt mélyre a szívemhez. Belphegor nem a lelkem zenéje. Bár zeneileg nem is mondanám őket rossznak, de nekem a show és a díszítőelemek túlzásbavitele és már-már ezzel gusztustalanná téve az egész koncepciót, elnyomta az élvezetet is, ami talán lett volna. 

A Sepultura az a zenekar, amit magamtól otthon valamiért nem veszek elő, de összejövetelen, kocsmában és most már mondhatom – koncerten is nagyon élek, szeretek. Tudom igen, Sepultura Cavalera nélkül, olyan mint virág illat nélkül (hű, de nem metál hasonlat volt ez), de azért minden korombélinek és mindenkinek aki még nem hallotta őket élőben, melegen azt ajánlom, amint lehetősége adódik, menjen el. Hát, atomkirály! Danzig, amilyen kevésbé esztétikus látvány nyújt az öreg, annyira benne van még a rock n' rollban. Én is ilyen király arc akarok lenni hatvan felett. Egy kellemes zárása volt a fesztiválnak (nekem). Másnap újra hosszú út állt előttünk. A lelkem egyik fele kicsit márt akart is rendes ágyban aludni, de a másik fele viszont egész életében szívesen sátorozna Jaromer-ben.

Az élményeknek csak a töredékét tudom átadni, csak egy aprócska kóstolót belőle. De remélem, hogy ez pont annyira elegendő, hogy ne is legyen kérdés a BRUTAL ASSAULT 2019! A minőség, a megfizethetőség, a jó társaság egyvelege. Ami már biztos, hogy a jövő évi felhozatalt stabilan megalapozza a nagyobb fellépők közül a Napalm Death, a Meshuggah, a Gutalax, a Rotting Christ és a Testament. A java pedig csak ezek után jön, de erről a magyar nyelvű hivatalos oldalukon mindig értesülhetünk ITT.  

Végszónak pedig: We will see you in hell!

Fekete Ági (blackgnes)