Az earMUSIC kiadónál jelent meg a Nashville Pussy legújabb lemeze, a "Pleased to Eat You". Már hetek óta ülök az anyagon, nem volt időm megírni a kritikát, de így legalább nagyon sokszor meg tudtam hallgatni az albumot, amit egyáltalán nem bánok, mert bár egyszerű, de nagyszerű zenéről van szó.
A Nashville Pussy valójában egy családi vállalkozás. A zenekar lelke egy házaspár, a szólógitáros Ruyter Suys, és férje a gitáros-énekes Blaine Cartwright. Mellettük a ritmusszekció már többször kicserélődött. Az utóbbi időben koncepció, hogy a basszusgitáros is hölgy legyen. Jelenleg Bonnie Buitrago tölti be ezt a pozíciót. A dobos pedig Ben Thomas, aki 2016-ban csatlakozott a bandához.
A lemezt tavaly szeptemberben vették fel egy Kentucky-i stúdióban, a legendás producerrel Daniel Rey-jel (Ramones, The Misfits, White Zombie). A hangmérnök ezúttal is az a David Barrick (Black Stone Cherry, Marshall Tucker Band) volt, aki a "Say Something Nasty" című album elkészítésében is segédkezett.
A zenéjük elég érdekes, legalábbis számomra. Van benne Motörheades, és AC/DC-s hatás egyaránt, ahogy dirty rock, southern rock, cowpunk, blues, meg ki tudja még, mi minden? Nem túl bonyolult zene, de mégis izgalmasan hat. Bár underground szcénához tartoznak - Magyarországon talán nem is túl ismertek - Amerikában komoly kultuszuk van. Ruyter Suys-t például az ELLE magazin beválasztotta a legjobb női szólógitárosok közé, míg Blaine Cartwright számos filmben kapott cameo szerepet. Sőt, Grammy-díjra is jelölték már őket. Lemmy pedig Amerika utolsó igazi rock 'n' roll bandájának nevezte őket.
A "Pleased to Eat You" húsz év alatt már a hetedik stúdiólemezük. Elég élvezetes anyag, nem nagyon van rajta üresjárat. Vannak persze nagyobb kedvencek, de egyik dalt sem nevezném tölteléknek. Nekem ami leginkább bejött az a She Keeps Me Coming And I Keep Going Back, a We Want A War, a Just Another White Boy, a Low Down Dirty Pig, és a One Bad Mother. Valamint két feldolgozás, a Nazareth Woke Up This Morningja, melyben Greg Martin (The Kentucky Headhunters) is közreműködik, egy olyan 1958-as Les Paul gitáron, mely eredetileg a Lynyrd Skynyrd-ból ismert Ed King tulajdona volt. És Steve Earle CCKMP-je, mely a Cocaine cannot kill my painből képzett mozaikszó. Szerintem mindkettő jobban sikerült, mint az eredeti dal.
Bár a zenekar nem Nashville-ből származik (a nevüket egy Ted Nugent koncertlemezen elhangzott konferálásból vették), valóban egy déli bandáról van szó, Atlantából indultak. És ez a déli hatás érződik is a zenéjükön. Abszolút el tudom képzelni, hogy az amerikai filmekben ábrázolt déli kisvárosi kocsmákban ilyen zenét játsszanak. Főleg a Woke Up This Morningot a slide gitáros nyitásával. Az ő esetükben a déli rock nem csak a southern rock tükörfordításaként értendő, hanem hangulatában déli, bár valóban van benne az említett stílusból is.
A dalok hangzása egyáltalán nem letisztult, inkább mocskos, karcos, de pont így jó. A dob leginkább egyszerű kettő-négyeket tol, de mi másról szólna a rockzene, ha nem pont erről? A szövegek pedig természetesen leginkább a szex, drog (pia), rock and roll hármas körül forognak.
Azoknak akik hozzám hasonlóan ezt az egyszerű, dallamos, mocskos rockzenét szeretik, mindenképpen érdemes meghallgatni a korongot. És aki nem ismerte korábban a Nashville Pussy-t, de ez a lemez bejön neki, tudom ajánlani a korábbi albumokat is. Elsősorban az előző, "Ten Years of Pussy" című válogatáslemezt, mely a korábbi kiadójuknál, az SPV istállónál eltöltött tíz év legjobb dalait gyűjti csokorba.
8,5/10
