Bevallom őszintén, számomra teljesen ismeretlen volt idáig a Martyr Lucifer neve. Ilyen névvel első körben nekem egy doom-black csapat körvonalai rajzolódnak ki, de igen hamar kiderült, hogy a kezdetben inkább gótikus irányba tendáló zene mára sokkal közelebb áll az indie rockhoz, elég erős metalos behatással. Felvezetésnek csak ennyi, nézzük milyen a "Gazing At The Flocks"!

Egyáltalán nem volt egyszerű menet közben meghámoznom a lemezt. Már a borítótól elindulva képtelen voltam megjósolni, hogy mi vár rám, de még csak nagyságrendileg se. Azon se lepődtem volna meg, ha valami art vagy experimentális rock anyagot kapok. Ez amúgy kb. 70-80%-ban le is fedi a valóságot, de túlzottan nem vagyok meglepődve, ugyanis a hazai Nagaarum, vagyis Tóth Gábor is tiszteletét teszi a lemezen, aki a saját projektjével tulajdonképen már mindent csinált, úgyhogy ezt a zenei sokszínűséget betudom ennek. Na, de mennyire szerteágazó a végeredmény? 

Brutálisan. Általában megmarad a jól bevált rockvonalon, de néhány szinti-témáról esküszöm, hogy a nagyon korai Ministry ugrik be. Maguk a témák amúgy remekül ki vannak találva, személyes kedvencem a nyitó Veins Of Sand Pt. 1, de a Leda And The Swan is megér egy misét, kiváltképp a szóló a dal végén, na az valami tényleg lenyűgöző. De mi van még itt? 

Például egy elég masszív rock 'n' roll érzetű nóta a Wolf Of The Gods képében, vagy a helyenként kifejezetten doomos, kimondva elég humoros című Somebody Super Like You. Itt-ott női ének is került a képbe, ami kifejezetten frissítően hat, de erről majd később. Ilyen téren két nagyon komoly csúcspontja van a lemeznek. Az egyik a Bloodwaters című tétel, a másik a záró Halkyone's Legacy. Utóbbi egycsapásra a kedvencemmé avanzsált. Az egyik legérzékenyebb dal, amit az elmúlt öt-hat évben hallottam. 

Érdekes nóta még a Spiderqueen. Kicsit elszállósabb, különleges atmoszférával. Mellesleg a dobmunka itt a kedvencem. És ha már dob, örömmel láttam, hogy a stúdióban nem más ütötte a bőröket, mint az ex-Paradise Lost dobos Adrian Erlandsson, aki még az At The Gatesből, a Cradle Of Filth hőskorából, és The Hauntedből lehet ismerős. 

Idáig csak dicsértem a lemezt, viszont most szót ejtenék egy kicsit az árnyoldalairól. Kezdjük ott, hogy az éneket biztosító Martyr Lucifer hangja tipikusan az, amit vagy meg tudsz szokni vagy nem. Én amúgy is nagyon szenzitív vagyok az énekesek teljesítményére. Félre ne értsetek, nem azt mondom, hogy rossz, de kimondottan nehéz volt elsőre befogadni és nem is jártam sikerrel ez ügyben, csak sokadik meghallgatásra sikerült feldolgoznom. Hála az égnek, mindig a legjobbkor jött a női ének, hogy egy kicsit javítson a helyzeten. 

A második gondom az albummal a hossza. Körülbelül ötven perc, és kellően változatos is, viszont még így is bőven soknak tűnik. A műfaj fanatikusainak biztosan megfelelő, viszont nekem az első harmincöt perc után nagyon kellett koncentrálnom, hogy be tudjam fejezni, ugyanis a "Gazing At The Flocks" borzasztóan fárasztó. Pont a zenei sokszínűsége okán előbb fárasztja le az ember hallójáratait és válik ezáltal unalmassá, minthogy a hallgató tűkön ülve várja a következő muzikális hajtűkanyart. 

Összességében nem rossz album a " Gazing....", viszont nagyon rétegzene. Teljesen érthető, ha valaki fél szám után azt mondja, hogy köszönöm, de ebből nem kell több. Kezdetben én is így voltam vele, de két perc után nem szokás kritikát írni. Végül nem bántam meg, hogy végighallgattam, de nem hiszem, hogy a jövőben túl sokszor elő fog kerülni, bár lehet, hogy csak az én ízlésem van kificamodva. Ezt mindenki döntse el maga. 

6/10