A sci-fi, a fantasy és a horror mindig is közel állt a heavy metalhoz: ehhez elég végigtekintenünk a nyolcvanas évek metalbandáinak albumborítóin, beleolvasnunk a dalszövegekbe, illetve megnézni néhány csapat erősen korhatárosra sikerült klipjét vagy színpadi látványelemeit. A metalon belül komplett alstílusok (death, black, illetve kisebb mértékben a thrash) épülnek a pokol, dögvész, halál, Sátán tematikára, olyannyira, hogy a műfaj mindig is céltáblájává vált az egyház, illetve sok esetben a politika által indított boszorkányüldözésnek.

Az Ördög zenéje: ez a visszatérő vád legkorábban a stílusalapító Black Sabbath esetében hangzott el, mely nevét egy azonos című brit horrorfilm után kapta. A nyolcvanas években aztán az Egyesült Államokban komplett hadjárat indult a metal és hard rock bandák ellen, a legképtelenebb rágalmakkal szembesítve az okkulttal leginkább csak távoli ismeretségben levő zenészeket. A kezdeményezés természetesen hamar elhalt, mert a szólásszabadság hazájában igen furcsán vette volna ki magát a lemezekre kivetendő cenzúra és az előzetes jóváhagyás gyakorlata: a politikai kampány egyetlen kézzelfogható eredménye a szókimondó szövegekre vonatkozó, szülőknek szóló figyelmeztető matrica lemezekre történő kötelező kiragasztása lett.

A metalcsapatok persze kifejezetten rá is játszottak az ördögi toposzokra: az infernális zenéhez a legpolgárpukkasztóbbnak a vallásgyalázó, keresztényellenes mondanivalót találták. A hatás azonban visszafelé is működött, azaz a horrorfilmek is szívesen választották témájuknak a heavy metal bandákat.

Összeállításunkban kétféle film szerepel: az egyik, melynek történetében kiemelt szerepet kap egy metalzenekar felemelkedése és bukása, illetve a másik, mely bár nem konkrétan szól a metalról, de melynek esztétikája egyértelműen a műfajra épül vagy arra utal vissza, netalán egy ismert rockzenész írta vagy rendezte. Listánkba nem válogattuk bele a nyolcvanas évek nevetnivalóan rossz trükkökkel, forgatókönyvvel és színészi játékkal agyoncsapott, ma már megmosolyogtató darabjait, szigorúan a kétezer-tízes évek terméséből válogattunk.

American Satan (2017)

A kezdetben emo bandaként induló, majd glam metallá átvedlett amerikai Black Veil Brides frontembere, Andy Biersack személyisége mindig is túl nagynak tűnt ahhoz, hogy megelégedjen a zenével, így hamar belekóstolt a színészkedésbe is. Az ismert független metalkiadó, a Sumerian Records főnöke, Ash Avildsen is hasonló cipőben járt, csak éppen ő a forgatókönyvírás és filmrendezés terén tervezte kibontakoztatni képességeit. Kettőjük együttműködésének eredménye a 2017-ben elkészült American Satan című, természetfeletti elemekkel felturbózott horror-thriller.

A történet a jól ismert Faust-sztori alaposan lebutítva és modern köntösbe öltöztetve: egy fiatal, feltörekvő metalbanda találkozik a Sátánnal, aki felkínálja az érvényesülés és a siker reményét, ha a zenekar alkut köt vele (a film színvonaláról és eszmei mélységeiről sokat elárul, hogy a filmbeli The Relentless énekese, az Andy Biersack által megszemélyesített frontember neve Johnny Faust). A paktum megkötése emberáldozatot követel, illetve a pokol ura folyamatosan igényli, hogy a banda zenéjével és életvitelével is közvetítse a démoni üzeneteket. A siker megérkezik, de mindennek természetesen ára van. Black Veil Brides rajongóknak kötelező, de csak nekik.

Deathgasm (2015)

A 2015-ben készült új-zélandi horror-komédia, a Deathgasm az azonos nevű heavy metal banda végzetét meséli el meglehetős humorral: a kisváros lúzere, a heavy metal rajongó tizenéves bandát alapít hasonszőrű társaival. Egy idősebb rockzenész bakelit-lemezében megtalálják egy középkori dallam kottáját, melyet ha eljátszanak, akkor megidézhetik Aelothot, a vak démont. 

A démont imádó szekta tagjai is keresik a kottát, melyet a zenekar végül eljátszik, hogy annak sötét hatalmánál fogva sikeresek legyenek. Természetesen van itt vicces hentelés, tiniszerelem, totális ökörség, megszállottak seregével folytatott kilátástalan küzdelem, mindezt pedig átitatja a heavy metal szubkultúra, a nyolcvanas évek zenéje iránti rajongás.

The Lords Of Salem (2012)

A White Zombie frontembere, Rob Zombie anyacsapatának feloszlása után hamar szólópályára lépett, de 2003-ban ezzel párhuzamosan elindította filmrendezői karrierjét is Az 1000 halott háza című, mára kultikussá nemesedett horrorfilmjével. Csak ebben a zsánerben alkot, ráadásul igen egyedi látásmóddal: szürreális, hipnotikus stílusú filmjei egészen elütnek a szokásos ijesztgetős dömpingtől. Filmjeiben előszeretettel szerepelteti feleségét, Sheri Moon Zombie-t: a 2012-es The Lords Of Salem című alkotásban is ő játssza a főszerepet.

A Salem városában élő, gyógyulófélben levő drogfüggő Heidi DJ-ként dolgozik egy metalrádiónál. Egy nap kap egy lemezt az addig ismeretlen The Lords nevű bandától: természetesen a rajta található zene ismét megidézi a démonokat. Van itt minden, mint a lecsóban: a salemi boszorkányok ma is aktívan praktizáló utódai, a Sátán gyermekét kihordani hívatott kiválasztott Heidi, megszállottságot és tömeges öngyilkosságot kiváltó rockkoncert és mi szem-szájnak ingere. A film vége pedig igazi csemege a hallucinatórikus rémlátomásokat kedvelők számára.

The Devil's Candy (2015)

Az ausztrál Sean Byrne által írt és rendezett 2015-ös amerikai The Devil's Candy zavarba ejtő darab: a felszínen nem más, mint egy sima horrorfilm, mely a műfaj jól ismert eszközeivel operál, azonban ha mélyebbre ásunk, akkor észrevehetjük, hogy többről van itt szó, mint egyszerű hentelésről. A szülői felelősségvállalás, az alkotás és a megszállottság kapcsolata, a művészetért való áldozat és önfeladás, a szabad akarat és a külső kényszerítő erők közötti feloldhatatlan ellentmondás mind-mind megjelenik ebben a furcsa, gyakran szinte kínosan kényelmetlen jelenetekkel teli filmben.

A heavy metal rajongó festő feleségével és szintén rockőrült tinilányával egy vidéki házba költözik, mely korábban szörnyű gyilkosságok helyszíne volt. A házban lakozó gonosz, azaz maga a Sátán démoni hangjával a festőt is megigézi (Csihar Attila, a magyar Tormentor és a norvég Mayhem frontemberének torokhangú, elfojtott kántálása tényleg dermesztő), amikor pedig a házban lakó korábbi gyilkos is újra feltűnik a környéken, elszabadul a pokol, de szó szerint. A filmben kiemelt szerep jut egy Flying V gitárnak és a hozzá tartozó Marshall-erősítőnek is. Kötelező!

Mandy (2018)

Vannak filmek, melyekről igen nehéz a korábban megszokottak szerint írni, mert nem narratívájával, hanem atmoszférájával és a bennünk keltett képekkel és érzetekkel dolgozik, azaz valóban látni kell, hogy képet kapjunk róla. A Panos Cosmatos által írt és rendezett Mandy pontosan ilyen: pszichedelikus-látomásos őrület, melynek második fele egy életre kelt nyolcvanas évekbeli heavy metal lemezborítóra emlékeztet leginkább.

Pokoli LSD-kokain vegyülettel démonná változtatott motorosok, egy sátánista szekta, emberáldozat, majd az azt követő bosszú, melynek során a Nicholas Cage által eljátszott melankolikus favágó alászáll lelke legmélyebb bugyraiba, hogy onnan felemelkedve valamiféle túlvilági halálosztóként vagy pokolfattyaként végezzen mindenkivel, akinek köze volt felesége megöléséhez: rövidre fogva ennyi a történet, de a látvány, a hallucinációk, a zene egy olyan kozmikus egésszé áll össze, megspékelve ezt Cage élete alakításával, mely napokig megmarad a fejünkben. 

A film egésze tisztelgés a hetvenes-nyolcvanas évek heavy metalja előtt: a rajzok, a metalzenekarok logóit idéző feliratok, az animációs betétek együttesen teremtik meg azt a hangulatot, melytől nehezen fogunk szabadulni.