Nyugodtan mondhatjuk, hogy az 1995-ben megalakult svéd progresszív metal csapat, az Evergrey neve egyet jelent a minőséggel. Sokak szerint a zenekar első tíz éve és az akkor kijött albumaik jelentették az aranyérát: ekkor még Tom.S. Englund bandája sokkal inkább közelebb állt a power, mintsem a prog-metalhoz és a kifejezetten dúdolható, gyakran AOR-jellegű dallamoknak és refréneknek jóval nagyobb szerepe is volt zenéjükben.
Az együttes azonban a 2010-es években egyre komorabb, szigorúbb és komplexebb korongokkal állt elő. Ha tetszik, az Evergrey korrektül mutatta meg, hogyan fejlődhet zeneileg egy brigád úgy, hogy a kortárs trendeket és elemeket szerves, organikus módon építi be dalaiba anélkül, hogy eredeti jellegét és saját hangját elvesztené.
A január 25-én az AFM Records gondozásában megjelent "The Atlantic" egy trilógia záródarabja: a 2014-es "Hymns For The Broken" nyitotta a koncepciót, melyet a kiválóan sikerült 2016-os "The Storm Within" követett (lemezkritika ITT) és most a friss korong zárja ezt a sorozatot, melynek szövegvilága markánsan tér el a jelenkori metal tematikájától.
Englund ugyanis igen színvonalas dalszövegekben énekli meg az emberi kapcsolatok, a szerelem, a gyűlölet, a személyes bukások és sikerek, azaz az élet során megtapasztalható összes érzelem hullámvasútját. Teszi mindezt rendkívül intelligens módon: az egész emberi utazást egy óceánon történő átkelésnek festi le, a hajózást végig analógiaként használva és ahogy végigérünk az ötvennégy perces, tíztételes anyagon, magunk is megtapasztalhatjuk az érzelmek széles skáláját, szerencsére azonban a giccses, hatásvadász elemek tökéletes hiányával.
A friss anyagról nyugodtan kijelenthető, hogy talán az eddigi legsúlyosabb és legprogresszívabb korongjuk. A zenei alapot ismét két tényező rakja le, melyek kifejezetten izgalmas ellentétben állnak egymással. Henrik Danhage iszonyatosan kemény, szinte djentesen szakadozott, lehangolt riffjei betonszilárdságot kölcsönöznek a daloknak, míg Englund gyönyörű, érzelmekkel teli, kifejező hangja a dallamokat hozza. Ez a kettősség talán leginkább az End Of Silence és a záró The Ocean című tételekben csúcsosodik ki és pontosan ettől lesznek izgalmasak a szerzemények.
Az új anyaguk kapcsán külön kíváncsi voltam, hogy Englund mennyire lőtte el a puskaporát, ugyanis a frontember 2017-ben másodállást vállalt a Redemption nevű amerikai prog-metal bandában is, mivel Ray Alder énekes végül a Fates Warning együttesben betöltött pozícióját választotta. Nos, a válasz egyértelmű: semennyire. Nyoma sincs itt túlvállalásnak vagy kiégésnek, sőt meg merem kockáztatni, hogy az Evergrey talán az egyik legerősebb és legegységesebb produkciójával állt most elő.
A mai fiatalabb metalrajongóknak talán már furcsa ezt hallani, de a rockzenében mindig is az érzelmeket, a magával ragadó mondanivalót kerestem és értékeltem: emiatt térünk vissza egy-egy számhoz vagy lemezhez. Az érzelmek kiváltásában pedig elengedhetetlen szerepe van a memorizálható dallamoknak: sokszor az is elég, ha azok csak a refrénben jelennek meg, de valami kapaszkodót mindenképpen kell kínálnia minden zenekarnak a hallgatói felé, mert anélkül merő zajmassza vagy technikai bravúrkísérlet kerekedik ki az egész miskulanciából.
Erre különösen nagy szükség van a jelenlegi kiadványdömpingben: a heti több száz megjelenés úgy suhan el mellettünk, hogy esélyünk sincs elmélyedni akárcsak két-három lemezben sem. Nos, az Evergrey pontosan ebben különbözik pályatársaitól: aki olyan ízléses kvázi-balladát tud írni, mint például a Departure vagy olyan szövegben tudja megosztani gondolatait, mint a nyitó A Silent Arc, az bizony megérdemli, hogy elmélyedjünk a dalaiban.
A progresszív metal egyik rákfenéje - főleg manapság - a szintetizátorhangzás: mintha nem találnák a csapatok a '70-es évekbeli Hammond-orgona és az idegesítő kortárs prüttyögések közötti egészséges átmenetet. Ennek nyomai a "The Atlantic" szerzeményeiben is visszaköszönnek: a különben kiváló The Beacon tételt majdnem sikerült is tönkretenni egy eléggé rettenetes szinti-hangszínnel (ez már a 2016-as albumukon is visszaköszönt), de szerencsére most a billentyűsöknek jóval kisebb szerep jutott, mint a "The Storm Within" esetében.
Fajsúlyos és komplex anyag lett tehát a svédek friss anyaga: ez mind a zenei tartalomban, mind pedig a dalok szövegvilágában tetten érhető. Mindig öröm hallgatni egy olyan rockbanda lemezét, mely ereje teljében van, pontosan tudja, hogy mit akar közölni a hallgatóságával, de nem felejti el azt sem, hogy a metalban a gitár az alaphangszer: kérem szépen, ez egy majdnem tökéletes prog-metal album, nincs mese!
9,5/10
