Teljesen ledöbbentem, amikor azzal szembesültem, hogy még nem ismerem a Pensèes Nocturnes nevű, francia avantgárd/black metal együttest. No nem azért, mert akkora headline-erekről van szó, hanem mert mindig is érdeklődéssel figyeltem a francia metalszínteret: az egy albumot megért, zongora alapú, screamo-s My Own Private Alaska mindig a szívem csücske volt, de tinédzserkoromban nagyokat headbang-eltem a pécsi buszon ülve a Black Bomb A-ra is. Viszont azt a stílust, amit a Pensèes Nocturnes nyom – nevezzük az egyszerűség kedvéért cirkusz metalnak – egyenesen hivatásomnak tartom, és éjt nappallá téve hallgatom, a kiváló Stolen Babies, a The Venetia Fair, vagy, az igazi nagykutya, a Dog Fashion Disco együttesek tolmácsolásában. Úgyhogy a Pensèes Nocturnes új, szám szerint hatodik stúdióalbuma, a "Grand Guigol Orchestra" termékeny talajra hullott nálam.
Van a cirkusz világában valami kellemesen borzongató. Legyen szó filmről, regényről, sorozatról, vagy, hogy ne menjünk messzire, zenéről, az emberek szívesen merengenek el a kopottszürke-piros sátrak fülledt kupolája alatt történő, ripacskodó, olcsó varázslaton. Hogyha ehhez még hozzáadjuk a klasszikus cirkuszzenét a fúvószenekarral és a dobokkal, már meg is van az alaphangunk a cirkusz metalhoz.
A Pensèes Nocturnes 2009 óta aktív: a róluk talált kevéske információ alapján az albumon mindössze egy (!!!), az élő előadásokon pedig hat fő felel azért a félautomata káoszért, amit a lemezen hallottam. Hat olyan megtépázott, kellemetlen fizimiskájú alak, akik megmutatták nekem, milyen, amikor a corpse paint nem vicces (bocsánat, nem tudok mit kezdeni a klasszikus black metal dress code-dal). Zenéjükből nem spóroltak ki semmilyen elemet: tangóharmonika, harsona, trombita, zongora, blast beat; a lista nagyon hosszú. Az albumot hallgatva az első gondolatom az volt, hogy ez tényleg pont olyan, mint egy karnevál: nagyon sok minden történik egyszerre.
Az első taktusoktól hirtelen Tiger Lillies flashback-jeim lettek, de a rövidke akusztikus intro után a banda nagyon hamar egyértelműsíti, hogy itt ilyesmiről szó sem lesz. A vokál hektikusan váltakozik a teátrális kántálás, kappanhangú ordibálás, és death-es hörgés között, szóval aki az ilyesmitől migrénes lesz, az hamar el fog fáradni. A torzított, sikítozó (és vagy hamis, vagy disszonáns), fel-alá futkosó gitártémák sem éppen segítenek rá a csendes meditációra. A meghangszerelt káoszt váratlanul, rövidebb szekciókra szakítja meg néha könyörületesen egy-egy klasszikus zenei betét, egy megnyugtató harsona, üdítően csilingelő zongora, sőt, a Poil de Lune című számban egy hegedű rövidke szereplése.
Az egész albumnak olyan hangulata van, mintha Dr. Gonzóval és egy csúnyán bemeszkálozott Pavarottival mennénk el egy cirkuszi előadásra. A stílus folyamatosan örvénylik, hol a karneválzenét, hol az eszeveszett black metalos darálást dobva felszínre, de mindeközben mégis egyenletes, megmarad a saját keretei között. Csakhogy ez a keret nagyon sokat elbír, akár egyes dalokon belül is, gondolok itt például a Les Valseuses című nótára, ahol a dal stabil black metalos gitárgyilkolásból csap át könnyed swingbe, majd olyan death-es hörgéseket köp az arcomba, hogy kicsit el is szégyellem magam.
Hozzáteszem, ez a tapasztalat nagyon markánsan végig vonul az egész albumon: nyitnak egy olyan témával, hogy legszívesebben táncra perdülnék, de jön egy artikulálatlanul (és franciául!) üvöltő tag, aki lecsesz érte. Jómagam kedvelem az ilyen ambivalens stílusokat, de el tudom képzelni, hogy valakinek fárasztó ez a hígítatlan téboly; a Grand Guigol Orchestra nem ad a hallgatónak sámlit, hogy egy csendesülős dal erejéig megpihenjen rajta.
Külön ki kell emelnem a vokált, mert ahogy ezt már pár bekezdéssel korábban említettem, itt is nagyon sok minden történik egyszerre. Az érces üvöltésen kívül tiszta, már-már operára emlékeztető éneket is kapunk, de az extrém énekstílusok széles skáláját van szerencsénk végighallgatni Vaerohn előadásában. A L’Alpha mal című darab különösen jó példa erre, emberünk itt szinte önálló estet ad elő fulladásokba, sírásokba torzuló énekével. Az egész albumon megfigyelhető a vokál jellegzetes, felelgetős felépítése: hörgés, ének, hörgés, ének. Ennek ellenére nem marad kiszámítható: a frontember nem csak technikák, de érzelmek komoly spektrumát is képes kifejezni énekhangjával. Erről árulkodik, hogy bár jómagam mindig szövegcentrikus voltam, és franciául tényleg nem tudok többet, mint hogy zsötem, mégsem terelődött el a figyelmem egy percre sem az album hallgatása során.
A Pensèes Nocturnes-ről talált, nyúlfarknyi információból azt szűrtem le, hogy Vaerohn egyedül felel az énekért és a zenei kíséretért egyaránt, mely mindenképpen megsüvegelendő tehetség, különös tekintettel a dalok által felvonultatott sokszínű hangszerarzenálra és az instrumentális kíséretek esetenkénti kifejezett technikásságára. Kíváncsi lennék, vajon milyen szövegek bújnak meg a kaotikus zene mögött, de erre sajnos csak egy intenzív nyelvtanfolyam adná meg számomra a választ.
8,5/10
