Szinte magam előtt látom a régi dallamos death metal alapcsapatáért rajongók helyzetét: folyamatos reménykedés és csalódások körforgása, újra és újra megszegett dühödt fogadkozások ("ezeket soha többé"), aztán az új dalok óvatos kóstolgatása, hátha mégis. Mint egy kigyógyulni sosem tudó, rendszeresen visszaeső szenvedélybeteg: ilyesfélének képzelem el a fiktív zeneőrült és a svéd In Flames viszonyát. Már persze azokét, akik nem számoltak le végleg vagy fáradtak bele már vagy tizenöt éve a skandinávok produkciójába.
Március 1-én érkezik a Nuclear Blast kiadó gondozásában "I, The Mask" címmel a banda tizenharmadik stúdióalbuma és bizony a zenekar folyamatos változásban van az utóbbi években, mind felállását, mind pedig stílusát tekintve. 2010 elején Jesper Strömblad alapító gitáros és dalszerző távozott, helyére Niclas Engelin érkezett, aki a kilencvenes évek végén rövid időre megfordult már a bandában. 2015-ben Daniel Svensson dobos hagyta ott az együttest, akit először Joe Rickard amerikai stúdiózenész pótolt, ám tavaly őt is váltotta honfitársa, Tanner Wayne (játékát még nem hallhatjuk, elődje ütötte fel a friss anyagot). Aztán 2016-ban Peter Iwers basszusgitáros is bejelentette kilépését, így mára tulajdonképpen az In Flames a Björn Gelotte - Anders Fridén párost jelenti: ők felelnek kizárólagosan a dalszerzésért és a brigád zenei irányáért.
Ha a 2014-es "Siren Charms" korongot tartjuk a legkevésbé sikerült alkotásuknak (lemezkritika ITT), akkor a 2016-os "Battles" egyfajta bátortalan kísérlet volt a keményebb, karcosabb hangzáshoz történő visszatéréshez (lemezkritika ITT). Ez utóbbi lemezük kifejezetten hallgattatta magát: ismét előtérbe kerültek az ikergitáros melódiák, több volt a szóló, de a svédek nem hagyták maguk mögött a modernebb, post-hardcore ihlette csordavokálos, szárnyaló refréneket sem.
Nagyon sok metalrajongó van, aki egyszerűen nem tudja elengedni a múltat: az In Flames első évtizedének lemezeit tartják etalonnak, a klasszikus göteborgi dallamos death metalt kérik számon a bandán, de mivel a skandinávok nem akarnak visszatérni az akkori érához, a csalódás folyamatos. Sokan vannak viszont, akik már a modernebb irányváltás után (mondjuk a 2002-es "Reroute To Remain", de legfőképpen a 2008-as "A Sense Of Purpose" óta) csatlakoztak és ők már természetesnek veszik mindazokat a stílusjegyeket, melyek ugyan rettenetesen bosszantják az ősrajongókat, de amelyek jó tíz-tizenöt éve az In Flames zenei alapjait jelentik.
Nos, az "I, The Mask" egyértelműen folytatja a "Battles" korong által elkezdett óvatos visszakanyarodást és ez kifejezetten az előnyére válik: az album első fele akár a "Come Clarity" vagy nagy ráhagyással a "Reroute To Remain" anyagokra is ráférhetett volna. Azért ne legyenek illúzióink: az a mágia, mely az első öt lemezüket körbelengte, nem tért vissza.
Az első öt szerzemény gyakorlatilag hibátlan és minden bizonnyal nem véletlen, hogy a klipes kislemeznóta is ezek közül került ki: gyors tempó, hörgős/screamo ének, pörgős, kemény gitárok és klasszikus melo-death dallammenetek jellemzik ezeket a tételeket. Azonban a korong közepén elég éles kanyar következik: a (This Is Our) House jellegzetesen amerikai melódiáival és tinikórus-megoldásával támad, míg a We Will Remember egy korrekt pop-metal nóta, szintén a tengerentúli sablonok szerint.
Itt már Anders Fridén tiszta éneke veszi át az irányítást és sajnos a frontember hangja egyszerűen nem elég meggyőző, pedig hallhatóan rengeteg időt fordíthatott hangjának képzésére. Az In This Life című daluk egyébként elég nagy meglepetés: a középrészen beinduló gitár és a refréntéma lálálás témái szinte a nyolcvanas évek közepi glam metal nótákat idézik. A Burn című szám átmenetileg ismét visszahozza a kilencvenes évekbeli atmoszférát (ez ismét bitang jó lett, ezt el kell ismerni), a Deep Inside pedig érdekes, keleties riffje révén okozhat meglepetést.
A korong tizenkét tételt tartalmaz ötvenegy percben: érzésem szerint két tételt simán le lehetett volna hagyni az anyagról és akkor egy sokkal egységesebb, kompaktabb korongról beszélhetnénk. A már említett We Will Remember és az eléggé jellegtelen All The Pain jelenléte inkább elvesz, sem mint hozzátesz az "I, The Mask" atmoszférájához. Az album maga egyébként igen erősen reflektál a modern társadalmi problémákra: a digitalizáció révén kiüresedő emberi kapcsolatokra, a környezetpusztításra, illetve hogy lassan mindenki a saját kis buborék-életébe szorul vissza, egyre magányosabbá válik és magán- (és köz)életi maszkokat kénytelen viselni, hogy fenntartsa a külvilág felé a boldogság látszatát.
Az egész lemezen erősen érezni, hogy az In Flames - minden nyilatkozatuk ellenére - nagyon is figyel a közönség reakcióira: a friss album sokkal gitárcentrikusabb, feszesebb, kevesebb az elektronika és húzósabbak, tempósabbak is a dalok, de a védjegyként szolgáló refréndallamok megmaradtak, azaz mintha a svédek kötéltáncon egyensúlyoznának, hogy megtartsák a régi és új rajongóikat. A korong egy remek kvázi-akusztikus balladával zárul (Stay With Me), mely simán felférhetett volna a "Clayman" kiadványukra is és melynek címe akár a rajongóik felé intézett kiáltványként is értelmezhető, ha szarkasztikusak akarnánk lenni.
Úgy érzem, hogy az In Flames óvatosan elkezdett visszakanyarodni melo-death gyökereihez: már a "Battles" is ezt jelezte, de a mostani anyaguk újabb lépést jelent ebbe az irányba. Az örök elégedetlenkedők természetesen csak legyintenek majd, de talán mára már ők jelentik a kisebbséget és aki szereti a Gelotte-Fridén páros dallamvilágát, az nyugodt szívvel vetheti bele magát az "I, The Mask" nótáiba. Korrekt, szerethető, magas színvonalú lemez ez és egy majd' harmincéves csapat esetében ez mindenképpen megsüvegelendő.
8,5/10
