Svédország sziklás talaján úgy tűnik, a krumplin és az uborkán kívül a metalegyüttesek élnek meg kitűnően: valószínűsíthetően van ott valami, ami kitűnő táptalaj a rock és a metal különböző ágazatainak. Ezt bizonyítja a stockholmi származású The Moth Gatherer is, akik az Agonia Records gondozásában most adták ki negyedik, "Esoteric Oppression" névre keresztelt stúdióalbumukat.
Már a lemezborítót elnézve is találtam valami megkapót, valami merengésre késztetőt a projektben: valószínűleg a grafikának köszönhetően, mely, mint első hallgatásra kiderült, nagyon szépen illusztrálja a korong tényleges tartalmát. A The Moth Gatherer nem áll be a kőkemény, szakállas-erős metalrajongók sorába, dalaik sokkal inkább érzelmesek, mintsem dühöngőek, és sokkal inkább ajánlottak egy fejből kibámulós zenehallgatásra, mintsem mondjuk egy állásinterjú előtti önbizalomlöketre. Ezt sugallja nevük is, mely a molylepkék fény fele törekvésére, mintegy a remény jelképére próbál utalni.
A lemez alapvetően hozza a sötét, sludge doomos post-metal hangzást, mely eddig is jellemezte az együttest. Bő negyven perces, viszont mindössze öt tételt tartalmaz, ez nagyban elővetíti a dalok jellegét és terjedelmét: a számok hosszúak, lassan kibontakozóak, igényesen felépített zenei utazás vagy meditáció mindegyik. Hangzásukban valamelyest a holland The Gathering lebegősen súlyos atmoszféráját éreztem felfedezni, árnyalatnyit mintegy megrontva a szintén svéd Terra Tenebrosa fenyegető légkörével.
Tiszta ének gyakorlatilag nem hallható az albumon, egyedül a The Drone Kingdom alatt bukkan elő némi szöveg nélküli női vokál, mintegy arany szegélyt vonva a súlyos, nyomasztó riffek köré. Viszont a hangszerelés, az atmoszferikus hangzások váltakozása elviszi a hátán az albumot. A dalok hangulata egyaránt magán viseli az együttes eltéveszthetetlen fémjelét, melyet a stílusra jellemző karcos hangzású, sokáig kitartott riffeken kívül az elkenődő, melankolikus, éteri gitárszólók és jól megválasztott, okosan használt szintetizátoros témák jellemeznek.
Ide hoznám fel példának az Utopia című, majdnem hétperces szerzeményüket: az egész dalon végigvonul egy sötét, fejlógatós, torzított riff, de a nóta második felébe sikerült becsempészni egy nagyon egyszerű, csilingelő billentyűs témát, mely megtöri a monotonitást, és a molylepke előtt lebegő lámpa fényét idéző optimizmust csempész a légkörbe. Ez egyébként nagyban emlékeztet a szintén svéd Magna Carta Cartel zenekar stílusjegyeire, ami ismét csak alátámasztja a teóriámat az ottani talaj milyenségét illetőleg.
Nem tudom, hogy csak letompultak-e az érzékeim az album végére vagy tényleg így van, de a nyitó dalt, a The Drone Kingdom-ot éreztem a legszínesebb és élvezhetőbb darabnak. Az ominózus, horrorfilmre emlékeztető atmoszféra és hangeffektek már-már felkészítettek egy zenei ijesztgetésre, de a kemény riffek végül olyan szépen landoltak az intro kifutópályáján, mint egy tapasztalt pilóta vezette repülő. Az egész dal egy sötét kristályokkal töltött, lassan forgó kaleidoszkóp érzetét kelti. A komponálás kerek, zeneileg minden a helyén van, élvezetes hallgatni, pont megfelelő helyekre tűzdelték be a kisebb cifrázásokat, váratlanabb megoldásokat. A túlnyomórészt instrumentális The Failure Design-ból például én már személy szerint hiányoltam ezt a mozgalmasságot, de ha zenei elmerülésre vágyunk, akkor azt tőle is megkapjuk.
Bár a hangszeres kíséretet csak dicséret illetheti, úgy érzem, az ének fejlesztése tudna még javítani az összképen. A nyitószámot hallgatva az a gondolat merült fel bennem, mint minden idegesítő, extrém metalt túl sokat hallgató zenei sznob fejében: hát ez azért lehetne keményebb. És bár a következő, Motionless In Oceania-ra már teljes erejével megérkezett a vokál, az album hátralevő részén is kissé egyhangúnak éreztem. Úgy gondolom, a klasszikus ordítós-üvöltős technikát helyenként vagy extrémebb, vagy épp ellenkezőleg, éneklősebb részekkel felütve még kellemesebb kompozíciót kapnánk, még burjánzóbb lenne az a táj, melyet a zenei utazás során a The Moth Gatherer tolmácsolásában végigjárunk.
Az album konzisztens: nincsenek csúcspontok vagy klasszikus értelemben vett döngölések, de a tempót sem nagyon variálták a svédek. Tekintve, hogy öt számról van szó, nem is nagyon volt erre lehetőségük. Viszont a dalokon belül már bátran vegyítik a sötét, vészjósló zúzásokat a kellemes, instrumentális zenei „tisztásokkal”. Talán egyedül a lemez zárótétele, a Phosphorescent Blight az, ami kicsit kidugja a fejét ebből a skatulyából. A darab kifejezetten ütős, agresszív, már-már thrashbe hajló riffekkel nyit, melybe olyan hergelő kopogtatás-effektet fűztek bele, hogy amikor meghallottam, az első gondolatom az volt, hogy bárki is az, aki az ajtómat ilyen frekvenciával dörömböli, isten bizony állcsúcson vágom. Azonban a kezdeti gőz hamar elforr, az album végéhez közeledve ez a szám is inkább egy instrumentális outróba csúszik át.
Mindent egybevetve úgy gondolom, egy nagyon igényes, élvezhető albumot kaptunk: aki vevő a fejből kibámulós post-metal darabokra, az kiválót fog trippelni a The Moth Gatherer idegenvezetésével.
7,5/10
