Nehéz úgy írni egy általunk fanatizált banda munkásságáról, hogy a mérleg nyelve ne billenjen a túlzott szubjektivitás felé, elsikkadva több olyan fontos momentum felett, mely meghatározó lehet egy pozitív vagy éppen negatív, de mindenképpen a realitás talaján álló kritika kapcsán. A legtöbben tisztában vagyunk azzal a ténnyel, hogy egy újságíró többnyire szubjektív perspektíva által vezérelve alkot, különben túlságosan száraz, illetve tárgyilagos lenne a végeredmény, melyre az olvasó nem biztos hogy kíváncsi. A szubjektivitás a kritikák egyik alappillére, igenis szükség van rá, persze fontos az arányok betartása.
Az előzőekben megfogalmazott szöveg tulajdonképpen csak azt volt hivatott felvezetni, hogy mióta az eszemet tudom, óriási Black Sabbath-rajongó vagyok. Egyszerre játékosan könnyű és egyben marha nehéz a kedvenc zenekaromról, vagy éppen egy hozzájuk kapcsolódó momentumról írni úgy, hogy az ne csapjon át holmi ömlengésszerűségbe. Olvastam már fanatikus rajongók által írt egészen vicces irományokat is szép számmal. Szeretnék tárgyilagos is maradni, továbbá a saját véleményemet - az elfogultságot lehetőleg minimalizálva - az olvasók felé közvetíteni.
Akkor térjünk végre a lényegre. A lemez egy rendkívüli kezdeményezés által létrejött produktum, melyet a jövőben sok más további hasonszőrű projekt követhet. Az Emerald Sabbath elnevezésű zenekar egy Sabbath-rajongó fejéből kipattant ötlet megvalósításának szülötte. A rajongó arra vetemedett, hogy a Black Sabbathban korábban megfordult, több-kevesebb időt eltöltött, ismert és kevésbé ismert zenészeket összetrombitálja egy Sabbath tribute-album elkészítésének céljából. A rajongót Michael Suilleabhainnek hívják, aki egyben az album produceri munkálataiért is felelt.
Michael célja egy olyan dalokkal operáló album elkészítése volt, mely mellőzi az olyan ismert és már az unalomig hallgatott klasszikusokat, mint a Paranoid vagy az Iron Man. Ehelyett inkább a többnyire feledésbe merült, és a nagyközönség számára ismeretlen dalokat vették előtérbe, egy-két kivételtől eltekintve.
Megmondom őszintén, találkoztam jó pár olyan névvel a lemezen szereplő muzsikusokkal kapcsolatban, akikről még sosem hallottam korábban. Kezdjük először az ismertebb személyekkel: Vinny Appice, Tony Martin, Bobby Rondinelli, Neil Murray, Bev Bevan, Adam Wakeman, Dave Walker, Terry Chimes, Laurence Cottle, Ron Keel. Aztán vannak még további közreműködők, akik állítólag a Black Sabbath-történethez köthetők, mint például Will Malone, Mike Lewis, Mike Exeter, Skaila Kanja, Richard Manning, Colin Elgie és Hugh Gilmore. Továbbá klasszikus zenészek is csatlakoztak a projekthez, ezáltal még monumentálisabbá téve az amúgy sem gyenge felhozatalt.
Akkor beszéljünk a hangzásról. A rögzítési módról, miszerint analóg vagy éppen digitális felvétel szerint zajlott-e, nem áll információ a birtokomban, azt viszont meg kell hagyni, olyan bitang lett a megszólalás, hogy amikor felcsendült a Trashed című dal (mely anno Ian Gillan énekével rögzült a "Born Again" lemezre), úgy ugrottam fel a székből és kezdtem el léggitáron riffelni, mint egy eszement. Mekkora dal, micsoda alázattal és részletességgel feljátszott, lehengerlő teljesítmény! A másik hasonló reakciót kiváltó tétel a Die Young. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy Black Sabbath-feldolgozás esetleg jobb is lehet, mint az eredeti verzió. Itt már súrolják a lécet, az biztos. Azon daloknak, melyekben a klasszikus zenészek is közreműködnek, kissé megváltozik a karaktere, de a többi nóta esetében az alázatosság és az eredeti koncepció megtartása volt a cél.
Vannak itt még csemegék bőven: a Hole In The Sky ("Sabotage"), vagy éppen a Tony Martin által felénekelt In For The Kill ("Seventh Star"). A She's Gone-ban Dave Walker énekel, aki annak idején Ozzy Osbourne-t helyettesítette egy rövid ideig a Black Sabbathban. Erre a dalra készült a videoklip, továbbá ez volt az első kislemeznóta, melyet kiadtak a nagylemez felvezetéseként.
Az anyag további kellemes színfoltja a hegedű, hárfa, klarinét, fuvola és xilofon alkalmazása bizonyos dalokban. És ami egészen meglepő, hogy a Black Sabbathban csak tiszavirág életű pályafutást megélt zenészek is hihetetlen profizmust képviselnek (bár ha azt az oldalát nézzük a dogoknak, hogy annak idején nem véletlenül kerültek a bandába, akkor végül is...). Dave Walker akkorát énekel a She's Gone-ban, hogy az eszméletlen. Vagy Ron Keel a Trashed/Die Young/Hole In The Sky hármasban. De az ismeretlen, nem a Sabbath-családfához tartozó hangszeresek is rendesen odateszik magukat.
Amikor először olvastam a projektről, felemás érzések kavarogtak bennem: vajon szükség van egy újabb Sabbath-feldolgozás lemezre? Az elmúlt évek legpozitívabb csalódása volt, amikor szembesültem az Emerald Sabbath zsenialitásával. Tribute-album vagy sem? Jó kérdés, hiszen ők is a Sabbathban játszottak egykor, ha nem is éppen azokban a dalokban részt vállalva, melyek a lemezen szerepelnek. Egyedül a borító nem tetszik, minden más viszont igen. A "Ninth Star" a Plastic Head Distribution gondozásában jelent meg 2019. február 15-én. Ha te is szereted a Black Sabbathot, ezt ki ne hagyd!
10/10
