Mindig hatalmas tisztelettel és csodálattal adóztam a rockzenei underground mozgalom elkötelezett fanatizmusát, a rajongókkal szemben tanúsított humanitását, a hatalmas lángon égő bizonyítási és alkotói vágy által vezérelt elhivatottságát illetően. Rendkívüli produktumok születnek az underground berkein belül. Aztán a zenekarok vagy feljebb lépnek a ranglétrán, vagy a totális ismeretlenségbe fulladva dohog tovább a gépezet. Ami nem minden esetben rossz dolog.
Ha megkérdeznénk egyes zenekarokat ezzel kapcsolatban, nagy a valószínűsége, hogy sokan közülük maximálisan megelégednének ezzel a státusszal. Egy szűk, ám hűséges, a zenekarokat a keblükre ölelő rajongótábor támogatottsága megadja nekik azt az önbizalmat, valamint elégedettséget, mely további produkciók születésének ad zöld lámpát.
A Monster God - Mike Smario (ex-Inhalent), Mike Kaufmann (ex-Defiance, Under), Karl Casolori (ex-Inhalent) - egy viszonylag friss formáció (2017-ben alakultak), egyenesen a Bay Area színtérről (Oakland, Kalifornia). A srácok inspiráció gyanánt a következő bandákat nevezték meg: Black Sabbath, Eyehetegod, Neurosis, Acid Bath. Az ötszámos bemutatkozó EP-jük pedig valóban az előbb említett zenekarok stílusjegyeit viseli. A dalaik hallgatása közben szinte már megcsapta az orrom a joint illata, elveszve térben és időben, a doom/stoner/sludge metal univerzumában.
Az első tétel (Blood Runs Cold), a dal gerincét képező fő riff hipnotizáló, elszállós jellegét tekintve, pontosan a banda kedvenceit ötvöző jegyek lenyomata. A második dal kapcsán (Decay) a Sleep, valamint a Scott "Wino" Weinrich (The Obsessed, Saint Vitus, Spirit Caravan, stb.) és Scott Kelly (Neurosis) páros vezette Shrinebuilder nevű projekt monumentális doom szeánszai sejlenek fel lelki szemeim előtt. A budapesti Shrinebuilder-koncerten éreztem utoljára ehhez hasonló transzjellegű atmoszférát. A következő három dal (Follow, Inside, Ghost Monster God) is az előzőekhez hasonló, monolitikus egységet képezve folytatódik. Azért érződik egy csekély kiforratlanság az összképet tekintve, ám egy ilyen bemutatkozást mindenképpen büszkén viselhet a zenekar.
A lemezborító tökéletesen passzol az album sötét, apokaliptikus atmoszférájához, a hangzás egész jó lett, bár lehetne egy kicsit még vastagabb. A tagoknak a doom műfaj iránti maximális lelkesedésének tüze belengi az öt tétel mindegyikét, a minimáltémákkal operáló dalok nem fulladnak unalomba. Igaz, egy rövid EP esetében ez még nem is akkora kihívás, de egy hasonló dalokkal megtűzdelt nagylemez elkészítésekor már fel kell kötnie a gatyáját a zenekarnak.
Nem könnyű ebben a stílusirányzatban hosszú távon a hallgató figyelmét és érdeklődését folyamatosan éberen tartani. Kevés doom/stoner banda képes változatosan alkotni, mondjuk a Down kivételével (ott is inkább Phil Anselmo neve, mint domináns tényező, valamint a hard rock/blues témákkal színesített "NOLA" juttatta őket a csúcsra) nem is nagyon tudnék olyan zenekart említeni, amely kitört volna az underground világából.
Az anyag felkerült a streaming-oldalakra is, lehetőséget biztosítva ezzel, hogy minél több emberhez eljusson az EP. Valljuk be őszintén, régebben ez a fajta hipergyors terjesztési mód elképzelhetetlen, illetve megvalósíthatatlan lett volna. A jelenség mindenképpen óriási dolog egy feltörekvő, és egyben rétegzeneként aposztrofálható banda számára.
Remélhetőleg hosszú pályafutást él meg a csapat, szívesen megnézném őket élőben egy füstös kis klubban, mondjuk a következő bandák társaságában: Down, Crowbar, Magma Rise. A mindössze 21 perces anyag az Art Is War Records (Skinlab, Pissing Razors) által gondozott kiadásban jelent meg 2019. március 1-én.
Mennydörgésszerű basszus, súlyos riffelés, hipnotikus dallamvilág, vadkender áztatta hangulat jellemzi a Monster God ígéretes debütálását. Ha szereted a cikkben felsorolt zenekarok munkásságát, a Monster God hozzád szól!
9/10
Fotó: Kelly Dalton
