Olyan ritkaságszámba megy találni valami egyedit, izgalmasat vagy váratlant a kortárs metalzenei felhozatalban, hogy amikor ez mégis sikerül, akkor attól kezdek félni, hogy a nagy lelkesedésben netalántán átesek a ló túlsó oldalára és indokolatlanul felülértékelek egy talán arra nem is érdemes produkciót. Elképesztő a megjelenések dömpingje: minél kevesebb a fóka, annál több az eszkimó. Mintha a fogyatkozó számosságú közönség figyelme iránt egyre több zenekar küzdene és folytatna egymással (de leginkább a mindent átitató médiazajjal és közömbösséggel) vérre menő ökölharcot.
A Massacre Records február 22-én jelentette meg a brit Damnation's Hammer második soralbumát (a remekül eltalált és sokat sejtető) "Unseen Planets, Deadly Spheres" címmel. Mivel korábban nem hallottam a bandáról, a kiadói besorolás (heavy metal) pedig tökéletes, semmitmondó mellényúlásnak bizonyult, a zseniális borító alapján próbáltam belőni a zene stílusát. Valami technikás death/black sci-fi cucc lehet, gondoltam, de én is totálisan mellétrafáltam a besorolást illetően.
A 2007-ben megalakult, majd első kiadványával 2013-ban jelentkező angol együttes a doom és a death metal valami egészen szokatlan elegyét gyűri egy hatalmas, többtonnás hidraulikus prés alatt: a kifejezetten gonosz és agresszív riffek izzó acélként formálódnak és tömörülnek egybe a folyamatos, újra és újra lesújtó ejtőkalapács hatására.
A tíztételes, ötvenhárom perces anyag minden száma egy acélbetétes bakanccsal tökéletesen kivitelezett, alattomos hasba rúgással ér fel: már a nyitó Temple Of The Descending Gods című szerzemény ízelítőt ad abból az éjfekete, fokozatosan súlyosodó és vészjósló atmoszférából, mely körbelengi a korongot. Mivel első hallgatásra csak a zenére koncentráltam, nem is igazán figyeltem fel sem a számcímekre, sem a dalszövegekre. Aztán erre is sort kerítettem és minden a helyére került: a Damnation's Hammer ugyanis a lovecraftiánus tematika avatott ismerője és művelője.
A Necronomicon, az ősi istenek, a nagy öregek, Cthulhu meg Yog-Sothoth és társaik kedvenc toposzai a legkülönbözőbb rendű és rangú metalbandáknak (erről ITT írtunk összefoglaló cikket). A téma nihilista, természetfeletti, kozmikus rettenetet megjelenítő jellege miatt valóban jól passzol az extrémebb vonalhoz, azonban meggyőződésem, hogy a Damnation's Hammer valamit elképesztően jól elkapott: olyan zenét pakolt az amerikai gótikus horror/dark fantasy szövegvilág alá, mely pályatársai produkciói közül talán a legjobban illik ehhez.
Meggyőződésem, hogy pontosan ez a kegyetlenül súlyosan riffelő, ideglelősen sötét atmoszféra illik a legjobban Lovecraft mester Cthulhu-mítosza mellé. A német Alkaloid progresszív rock/technikás death metal elegye vagy a francia The Great Old Ones post-metalja legyen bármennyire is kiváló zeneileg, egész egyszerűen nem illik ide és képtelen plasztikus módon megjeleníteni a sötét, végtelen világegyetem jéghideg közömbösségét és az ember jelentéktelen szerepét a nálánál nagyságrendekkel nagyobb kozmikus entitások játszmáiban.
A Damnation's Hammer dalai a végtelen sorban előgördülő, fifikásabbnál fifikásabb és bitangabbnál bitangabb riffeken, valamint Tim Preston gitáros-énekes furcsa előadásmódján alapulnak. A frontember éneke ugyanis disszonánsan, a dallamokkal alig-alig érintkezve lebeg a nóták felett: mintha egy transzban levő sámán adná elő népének eredetmítoszát. Furcsán félúton van ez az ének és a kántálós szövegmondás között: a szerzemények kényelmetlenül nyugtalanító hatása jórészt ennek is köszönhető.
A britek nem elégednek meg a középtempós doom döngetéssel: a Deathcraft például egy gyorsabb death darálás, csakúgy, mint a szintén tempósabb Haunting The Abyss. Az igazán kiemelkedő tételek azonban mindenképpen azok, ahol ez a kozmikus, vészjósló hangulat szépen kibontakozik: a már említett Temple Of The Descending Gods, a disszonáns death riffekkel operáló Wolves Of Aquarius, az atmoszferikus elszállásokkal bőven megpakolt Gates Of The Necronomicon, illetve a szenzációs zárótétel, az Entrance To The FInal Chamber mind kiválóan megvalósított, remek darabok.
A korong zeneileg rendkívül egységes hangulatú és a zenekar tudatosan élt azzal az eszközzel, hogy a dalok jótékonyan egybeolvadnak, így képezve egy sziklához hasonlóan áthatolhatatlan és betonkemény monstrumot. Lehet, hogy néhány metalrajongó számára ez a kíméletlenül precíz riffmunka és a dallamok szándékolt hiánya sok lehet, de akik egészben szeretnek meghallgatni egy lemezt és szánnak is időt a zene részleteire, azok mindenképpen maradandó élménnyel fognak gazdagodni.
Biztos vagyok benne, hogy a Damnation's Hammer korongja sokszor fog még pörögni nálam: az elmúlt szűk két hétben rengetegszer ment végig a lejátszómban a lemez és még nem sikerült ráunnom. Eddig számomra 2019 egyik legkiemelkedőbb doom/death produkciója az "Unseen Planets, Deadly Spheres": természetesen az idei év éppen csak beindult és számtalan anyag várható még, de biztos vagyok benne, hogy a britek albuma helyet fog kapni az év végi toplistánkon.
9/10
