Nem szokatlan, hogy egy, magának az extrém metál színterén hírnevet szerzett zenész száznyolcvan fokos fordulatot véve a zenei spektrum lágyabbik vége felé tendálva fogjon új projektbe. Említhetnénk Nergal dark country-ban utazó Me And That Manjét, vagy a kiugrott hardcore-os Danny Kiranos alapította „murderfolk”-ot, az Amigo The Devil-t. A Hexvessel sem kivétel ez alól; a pszichedelikus folk rockot játszó brigád alapítója, Mat „Kvohst” McNerney a brit, majd később a norvég black metal szcénából pihent meg jelenlegi projektjében. Az együttes február 15-én, a Century Media gondozásában jelentette meg negyedik stúdióalbumát, az „All Tree”-t (előző albumukkal ITT foglalkoztunk).
A zenekar stílusa, saját megfogalmazásuk szerint pszichedelikus erdei folk rock, már önmagában sokat sejtet. Egy olyan országban, amelynek bő hetven százalékát erdő borítja, óhatatlanul jutni fog belőle egy kicsi a zenéjükbe is. A Hexvessel esetében ráadásul ez egyáltalán nem olyan kicsi. Legfőbb témáikat az erdő, a természet, és a vadon szellemeinek ősi mendemondái képzik, dalaik témája nemcsak a visszavágyódás, hanem már-már a visszatérés a természetbe és a tábortűz mellett mesélt regék világába.
Ez a kép nem is annyira a fantázia szüleménye, mintsem történelmi tény. McNerney állítása szerint az írás folyamata alatt a finn vadonban a tűz mellett ülve révedt vissza a kelta mesékre, melyeket gyerekkorában az apja mesélt neki. Ezekből a gondolatokból, visszaemlékezésekből táplálkozott aztán az album, és ez minden rezdülésén meg is hallatszik. A zene nem csak tematikájában, de hangzásvilágában is megidézi születési helyét, a finn rengeteget. Maga a komponálás is nagyon szépen játszik a különböző természeti képekkel: az instrumentális Otherworld Envoy kettős gitárszólama olyan gyönyörűen hullámzik, fonódik egymásba, majd nyílik újra szét, hogy az ember óhatatlanul egy pajkos erdei patakot képzel maga elé, de a Changeling melankolikus zongorafutamai és bánatos fuvolája is úgy ringatják el a hallgatót, mint a lombok között végigfutó szelek.
A nyugalom, béke és kiegyensúlyozottság jelzők az album minden időpillanatára igazak, legyen szó akár a magával ragadó acapella intróról vagy az instrumentális dalokról. A hangszerelés egyértelműen a folkból merítkezik, de a Hexvessel úgy tud visszanézni a múltba, hogy mindeközben hangzásában mégis a jelenben marad. Legyen szó a Jethro Tullt idéző Ancient Astronautban jól koreografáltan megszólaló, vagy a Son of the Sky akusztikus akkordozásával üdítően harmonizáló torzított gitárokról, az együttes úgy tud a múltba révedni, hogy közben teljesen magával ragadja a modern hangzásokhoz szokott hallgatót is.
Az emberek, a réges-régi mesék és a vadon spirituális kapcsolatát ennél direktebb eszközökkel is érzékeltetik; az Antti Haapapuro munkáját dicsérő hangeffektek és zörejek újabb és újabb rétegeket nyitnak meg a képzeletbeli rengetegben meditáló elme előtt. Az alapból harmonikus, kiegyensúlyozott Sylvan Sign idilljét madárcsicsergés kelti életre, az Otherworld Envoy patakcsobogással, a Liminal Night pedig tábortűz pattogásával simogatja az elmélyülésre vágyó hallgató fülét és lelkét. Az Old Tree (már a cím is sokat sejtet) háttérzörejei a hegedűszólóval együtt szinte kinyúlnak a lemezről, és berántanak magukkal egy elvarázsolt éjjeli erdőbe.
A Hexvessel kiemelkedően harmonikus és nyugodt hangzásában kulcsszerepet játszik McNerney énekhangja és úgy általában a vokál komponálása. Önmagában a lágy, tiszta, trubadúrt idéző énekstílus megalapozza a dalok atmoszféráját, de több apróság hozzájárul a meditatív, nosztalgikus albumélményhez. A finom, nem hivalkodó női vokál (Marja Konttinnen tálalásában) nemcsak harmóniát teremt, de sokszor uniszónóban szólal meg a fő éneksávval, ezzel egyfajta tábortűz melletti együtténeklős romantikát csempész az erre fogékonyak szívébe. Bár tehetsége kétségtelenül lenne hozzá, vannak dalok, ahol McNerney nemigen használ egy kvintnél bővebb hangkészletet, ami megint csak közelebb hozza a zenét az egyszeri hallgatóhoz.
A vadonhoz és múltbéli mondákhoz való szerves kötődéssel együtt a Hexvessen nem szakad el a modernitástól: a Wilderness Spirit törzsi dobokra emlékeztető perkussziója és a folkos kíséret alatt például folyamatosan ott brummog a basszusgitár, de a Birthmarkot is simán el tudom képzelni öngyújtólengetős balladaként egy hetvenes évekbeli rockkoncerten. Ez az alig észrevehető kettősség és a hangszerek, hangszínek megválasztásában tanúsított profizmus az, ami az „All Tree” album meghallgatását ilyen egyedülálló, mélyre ható, szentimentális élménnyé teszi. Kihagyhatatlan zenei élmény mindenkinek, aki egy kicsit is megnyugvást talál a természetbe visszamenekülésben, és a civilizáció elől egy erdő mélyén elbújásban.
8,5/10
