Amikor felmerül a Bay Area színtér, akkor az ember nagyon sok mindenre gondol, de egész biztos vagyok benne, hogy nem lesz köztük semmilyen progresszív, kortárs alakulat. Pedig az Aenimus egy ilyen fehér holló és már akkor két komoly ütőkártyát felmutat, mielőtt egyáltalán elindítanám. Az első a remek borító. Kiváló színvilág, ízléses megvalósítás, maximálisan megüti a mai színvonalat. A másik a csapat maximalista munkamorálja. 2011 óta működik a brigád, és az idő alatt ez mindösszesen a második teljes értékű stúdióalbumuk, ami számomra azt a megnyerő képet sugározza, hogy nem kapkodják el a dalok megírását, hanem inkább hagyják kicsit tovább érni a produktumot. Remek ajánlólevél így első körre, nem igaz ? Mi romolhat el ? Nos, sok minden. 

Most egy kicsit megszakítom a kritika előre kigondolt menetét, és előre bocsájtom: a "Dreamcatcher" egy rettentően fárasztó és x-edik meghallgatásra - x kisebb, mint 5 - iszonyatos érdektelenségbe fulladó anyag. Nyilván nem volt egyszerű dolga a csapatnak, a death metal már önmagában is egy elég nehéz terep, de ez hatványozottan igaz ha ennek a progresszív verzióját űzi az adott zenekar, mindezt úgy, hogy közben minél modernebb és minél aktuálisabb is legyen. 

A hangzás remek, nagyon szépen kicseng minden kis mozzanata a zenének, de közben sűrű, és maximálisan képes megmaradni death metalnak, bár sokszor ez a deathcore-hoz közelebb áll. Mondjuk a hatásaikat tekintve ez nem is annyira meglepő. Suicide Silence, Despised Icon, I Declare War, stb... 

Ezzel nem is lenne baj, a gondok inkább ott kezdődnek, hogy ugyan progresszív ez, nagyon is, de a deathcore-os alapok sokszor agyonnyomják a zenét. Nem hallgathatatlan mértékben, de egy-egy ígéretes elképzelésbe időnként berobbanó -core alapok pillanatok alatt kizökkentenek és ha csak nem elég kitartó az ember, akkor ez ott helyben meg is buktatja az egész albumot. 

Most annak kéne következnie, hogy dalról dalra végigmenjek a lemezen. Viszont ez most nem fog megtörténni, mert felesleges. A szám szerint, tizenegy tétel alatt jó, ha hármat-négyet el tudtam különíteni egymástól, azokat is csak bizonyos aspektusai miatt. Az egyik ilyen a The Ritual , a végére beszúrt nagyzenekari betéttől nekem volt egy minimális Fleshgod Apocalypse érzésem, az ilyeneknek mindig tudok örülni. A második ilyen a korong címadója, egyben a zárótétel, mely ugyan nem egy annyira nagy megfejtés, de van egy olyan egyedi hangulata, ami egyrészt sehol máshol nem érezhető az anyagon, másrészt valahol az Opeth legjobb pillanatai jutottak róla eszembe, de ez abszolút személyes meglátás. Ha egy kicsit több ilyen momentumot rejtene ez a szűk ötven perc, akkor már jobb véleménnyel lennék a végeredményről, viszont a helyzet sajnos nem ez, de nézzük tovább, mert van itt még miről beszélni. 

A nyitó, amúgy egész megnyerő klippel rendelkező Before The Eons elég ígéretes kezdés, tele remekül kiszámolt váltásokkal és elszállós részekkel, tulajdonképpen az album legjobb pillanata ez. Jelezném, ez a nyitódal, mely nincs nettó öt perc. Innentől meg ugyan nem mélyrepülés kezdődik, de egy erős középjó állapot áll be, és ez nem is nagyon mozdul se feljebb, se lejjebb. Jobb és és kevésbé jobb részek váltogatják egymást, és nem igazán látni, hogy hova fog kifutni, mert az album összetétele sokszor olyan, mintha felkapna egy tornádó, a végén csak reménykedsz, hogy nem egy traktor csap majd arcba, hanem egy párna. 

Zenészi oldalról azért nehéz most egy kicsit beszélnem, mert ugyan hallani a tehetséget mindenki mögött, viszont egy középszerű, oké, abból is azért a felső tartományt súroló, de attól még közepes produktum nagyon árnyalja a képet. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy csak ennyi van ebben a bandában. De vegyük sorra. 

Ének téren egy elég sablonos, leginkább csak panelekből építkező repertoárt kapunk, ez igaz a hörgésre és a tiszta orgánumra is. Cserébe rögtön hárman is csinálják, igaz ebből kettő csak háttérvokál, csak érezni, hogy ott van, viszont nem gyakorol olyan hatást a hallgatóra, hogy a legszívesebben üvöltenéd a szövegeket Alex Green énekessel. 

A Sean Swafford/Jordan Rush páros helyenként nagyon jókat penget, helyenként viszont megint csak sablonokat hallok. Az egyik legjobb riffet egyébként az album leghosszabb tétele, a több mint hétperces Between Iron And Silver tartalmazza, amúgy kicsit ellentmondásos módon, mert egyébként az egyik legalapabb számról van szó, ami nem azt jelenti, hogy a legrosszabb, hanem az a tipikus tétel, melyre nem kapod fel a fejed, sajnos még sokadjára sem. 

Ami a ritmusszekciót illeti, ott azért vannak érdekes dolgok. A dobok mögött terpeszkedő Cody Pulliam alapvetően elég erős dolgokat üt, főleg a ritmusváltásai kreatívak. Nem tipikus extrém dobos, inkább az a fajta egyveleg amit gyakorlatilag, kis túlzással bármilyen műfajban meghallgatnék. 

A basszusgitárért felelős Seth Stone - új kedvenc metalnevem - megint csak remek dolgokat játszik, de aminek külön örülök, hogy jelenléte van, érzem az alját a zenének. Nagyon sok progresszív banda ott bukik meg nálam, hogy esetenként a dob+gitár egyenlet megöli a basszust, tisztelet a kivételnek. Itt viszont valami kis extra lelket csempész a zenébe, úgyhogy az összképen ezzel még dob is annyit, hogy azért csak-csak kitűnjenek az album pozitív aspektusai. 

Milyen végeredményben a "Dreamcatcher"? Közepesen jó. Egyik szemem sír, a másik nevet. Sír, mert sokkal több van ebben a műfajban, ebben az egyvelegben, mint amit az Aenimus megvalósít. Nagyon remélem, hogy majd amikor x év múlva érkezik a harmadik eljövetel, akkor már egy jóval felkészültebb, kreatívabb zenekar képét fogják mutatni, mert ez így kevés. Viszont a másik szemem nevet, mert azért van itt pozitívum, és ami működik az albumon, az nagyon működik. Legközelebb ilyenből kéne több, és az egy kaptafára olvasztott ötleteket lehetne hanyagolni. És akkor talán több dalnak a címe is megmaradna a fejemben. 

6/10