Az előzetes híreket lecsekkolva nagyon kíváncsivá tett a szóban forgó Tronos nevű formáció: remélve, hogy nem csak a zenekari tagok neve, mint domináns tényező, hanem maga a lemezanyag is valami egészen rendkívülinek ígérkezik majd.
Amikor egy zenész már minden lehetséges hangot lefogott a hangszerén, semmiképpen sem szeretne folyton az önismétlés elkerülhetetlen csapdájába esni. Bizony nagy dilemma elé kerül: egy jól bejáratott, bekategorizált stílusba amolyan kísérletezésképpen elkezdjen-e beépíteni teljesen új megközelítésű elemeket - ezáltal a rajongók egy részét elveszítve, ám egyidejűleg újakat is avatva - vagy más néven, más zenészekkel karöltve fogjon bele egy új projektbe.
Az egyik nagy kedvencem, a lemezen és élőben egyaránt katartikus élményt okozó Shrinebuilder is egy hasonló koncepción alapuló, híres zenészek alkotta egylemezes formáció volt Neurosis-, Sleep- és Obsessed-tagok részvételével. Szóval mondhatni, hogy rendkívül fogékony vagyok az efféle összeröffenések végkifejletének lenyomataira.
Eltérő zenei világból érkező különböző személyiségek egyesülése nagy valószínűséggel érdekes produktumok születésének ad zöld utat. Tronos: már a név is azt az apokaliptikus, vészjósló atmoszférát sejteti, mely a lemezanyag teljes egészét képezi.
Nézzük hát az úgynevezett szupergroup humán alkotóelemeit: itt van egy rendkívül szimpatikus úriember, Shane Embury, a Napalm Death basszusgitárosa, aztán a dobos Dirk Verbeuren a Megadethből, és nem utolsósorban Russ Russel énekes/gitáros/szintis/producer (At The Gates/Dimmu Borgir/Napalm Death).
A lemezanyag egészét körüllengő hipnotikus melankólia a tagok anyabandájának egyikéhez sem fogható: pszichedelikus, acid doom/sludge témák alkotják az album gerincét. Nyilván sok zenész szeretné különböző muzikális elképzeléseit megvalósítani valamilyen formában, ám a fő zenekaruk egy már adott stílusirányzata ezt nem mindig teszi lehetővé. Más szóval: meg van kötve a kezük. A Tronos-ban elszabadulnak az elfojtott, eddig megvalósulatlan zenei koncepciók az úgynevezett szupergroupot alkotó hangszeresek jóvoltából.
Már a lemezt nyitó Walking Among The Dead Things is egyértelműen tudatosítja az esetleges Napalm Death- és Megadeth-rajongók számára, hogy ne nagyon várjanak eszement speed/thrash riffelést vagy éppen pusztító death metal témákat. Belassult, befelé fordulós, doomos nyitány, hipnotizáló refrén. A nemrég megjelent második kislemez, a klipesített Judas Cradle is ezt a komor, nyomasztó vonalat viszi tovább, nagyjából előrevetítve, hogy mire is számítson a hallgató a következő bő fél órában.
Az Ancient Deceit gyorsít a tempón, és egy picit visszavesz a depresszív melankóliából. Itt enyhén beszivárognak az anyazenekarok munkásságának apróbb részletei. A Premonition is egy sötét, lebegős, pszichedelikus utazás. Nem akarom az album összes tételét külön boncolgatni, még egyetlen dalt említenék meg, mely nem más, mint a Black Sabbathtól a Johnny Blade újragondolása. Kissé kilóg a sorból, de kimondottan jól illeszkedik a korong végére amolyan felüdülésképpen.
Én abszolút elhiszem a Tronos-nak, hogy jelenleg a dehumanizáció virágkorát éljük és nyakunkon az apokalipszis, de nem szívesen veszek róla tudomást. A lemezüket viszont nagyon szívesen hallgatom, főleg mikor a mindennapok mocska telepszik rám és magával ránt a Tronos által közvetített végzet univerzumába.
A "Celestial Mechanics" című lemezen vendégként közreműködik Denis ‘Snake’ Belanger (Voivod) és Erica Nockalls (Violin), valamint Billy Gould (Faith No More), Troy Sanders (Mastodon) és Dan Lilker (Brutal Thruth) is, mely a Century Media kiadó jóvoltából érkezik 2019. április 12-én.
9/10
