Underground berkekben a Black Sabbath súlyos riffjeit elvont, borult, alternatív ízekkel megbolondító Melvins mondhatni egy mára már legendává érett zenekar. Különc, a mainstreamet szembeköpő, őrült figurák alkotta csoportosulás. Számos ismert zenészre nagy hatást gyakoroltak, akik ezt természetesen nem is felejtik el rendre megemlíteni a velük készített interjúk alkalmával.
A "The Blue Bird" (bár nem friss megjelenés - év eleji - de gondoltam, azért még belefér a szórásba, főleg mert nem hinném, hogy amúgy egy agyonreklámozott album) Mark Deutrom, a Melvins egykori basszusgitárosának (1993-1998) ötödik szólólemeze. Már az első két szám alatt felfedezni véltem a korábbi bandájából magával hozott elemeket: az alternatív világ, a stoner riffek itt is szépen felsorakoznak, a Melvins legszebb pillanatait felidézve.
Hála a streaming-oldalaknak (véleményem szerint az utóbbi évek legszenzációsabb dobása, főleg, hogy most már stúdióminőségben is, a hivatalos megjelenéssel egyidejűleg meghallgatható egy album - a rengeteg negatív véleménnyel ellentétben, abszolút nem hoz kevesebbet a bandáknak, mint mondjuk, egy eladott CD utáni profit, melyből természetesen lejönnek a különböző költségek, és a megmaradt szinte filléreket azonban még szét is kell osztani a zenekar tagjai között - a helyfoglalás, a környezetszennyezés, és a nem létező minőségromlásról nem is beszélve), ez az anyag sem valószínű, hogy eljutott volna hozzám, ha nem lenne előfizetésem.
Visszatérve Mark Deutrom legutóbbi dobására, a tizenhárom tételes, ötvenperces anyag egy változatos és izgalmas utazást kínál rock/metal rajongók számára. Bár azért a Melvins-nél lényegesen emészthetőbb a "The Blue Bird", nincs annyi őrült elem, itt az összkép jóval letisztultabb. A No Space Holds The Wight egy rövid, sötét hangulatot árasztó, instrumentális, a lemezt amolyan felvezető szerzemény, melyet a szintén instrumentális Futurist Manifesto pörgős, punkos zúzdája követ.
A Radiant Gravity egy belassult kő-doom témával indít, melyet viszonylag hamar felvált egy kissé pszichedelikus, elszállós, lazulós folytatás, éneket továbbra sem kapunk, arra még várnunk kell. A súlyos stoner riffen alapuló O Ye Of Little Faith az előbbiekhez képest jóval hosszabb dal, mely már éneket is tartalmaz. Eddig a legjobb szerzemény az albumon. Az Our Revels Now Are Ended egy instrumentális, két szám közti átvezető darab. Majd érkezik a Hell Is A City: lassú, sejtelmes, lazulós téma, mintegy hat percben. Ismét vontatott, borús hangulat övezte folytatást kapunk a Somnambulist képében.
Megmondom őszintén, ahhoz képest, hogy ez nem egy afféle rádióbarát cucc, már első hallgatás alkalmával megfogott: hamar belém ivódtak a sejtelmes, hangulatos szerzemények, magával ragadott a “kék madár csiripelése”. Az album továbbiakban is követi az előbbiekben felsorolt zenei koncepciót, nincsenek nagy kilengések, egy tétel kivételével (They Have Won), mely maximum csak abban tér el a többitől, hogy a kellemesen lágy, simogató dallama már majdnem rádióbarát szerzemény.
Mark régebbi anyagait nem ismerve nincs viszonyítási alapom, ez a korong viszont felbátorított rákeresni és belefülelni a korábbi munkásságába, ugyanis átlagon felüli produktumról beszélünk az új lemezét illetően.
A "The Blue Bird" 2019. január 4-én jelent meg a Season Of Mist égisze alatt: Melvins-, doom/stoner rajongóknak, valamint minden olyan emberkének ajánlott, aki szereti a merengős, borult, pszichedelikus muzsikákat.
8,5/10
