Április 5-én jelent meg a Metal Blade gondozásában a német thrashbrigád, az Exumer ötödik soralbuma "Hostile Defiance" címmel és bizony rendkívül kíváncsi voltam, hogy germán barátaink hogyan folytatják vagy éppen miképp múlják felül az egészen szenzációsan sikerült 2016 mesterművüket, a "The Raging Tides" című korongot (a lemezkritika ITT olvasható). Nos, az előzetes információkkal összhangban egy kicsit más irányban indultak most el, habár az alapokat változatlanul hagyták és emiatt egy más atmoszférájú produkció született.
A metal aranykorszakának kellős közepén, 1985-ben megalakult csapat két nagylemez után 1991 feloszlott: ebbe minden bizonnyal belejátszhatott az, hogy az Exumer mindig is a teuton thrashnégyes, a Kreator, a Tankard, a Destruction és a Sodom árnyékában élt és valahogy sosem sikerült kitörnie és eljutnia abba a pozícióba, mely pedig zenéje alapján teljes joggal járna neki.
Az alapító Mem V. Stein énekes és Ray Mensch gitáros által működtetett banda 2008-ban állt ismét össze és azóta ez már a harmadik sorlemezük. Az Exumer igazából mindig is a thrash amerikai vonalát tolta, erős hardcore hatásokkal: amolyan igazi sikálós, kiállós, tördelt riffekkel, melyhez Stein idegbeteg üvöltözése adott mindig is tökéletes körítést.
Kicsit hasonlít pályájuk az egész thrashszíntér egyik legalulértékeltebb együtteséhez: a dán Artillery is iszonyatosan ötletes és király zenét tolt a nyolcvanas években, de a szerencse nem állt az ő pártjukra. A nosztalgia hozta őket is újra felszínre és a skandinávok is rendszeresen jelentkeznek új anyagaikkal, noha a régi idők színvonalát sajnos már nem tudják megismételni.
A németek azonban szinte másodvirágzásukat élik: a muzsika minőségébe tényleg nem lehet belekötni, ráadásul az elmúlt évek neo-thrash virágzása is talán végre melléjük áll. Persze minden relatív: az Exumer is hobbizenekar abból a szempontból, hogy az önálló egzisztenciával rendelkező tagok is csak kedvtelésből és a zene szeretete okán állnak össze időről időre, de természetesen nem ebből élnek. Ennek pozitív hozadéka viszont az, hogy elvtelen kompromisszumokra sincsenek kényszerítve, azaz igazi szerelemprojekt ez a javából: fanatikusok nyomják fanatikus thrashrajongóknak, mindenféle felesleges cukormáz nélkül.
A fentiekben már utaltunk rá, hogy a banda előzetesen is jelezte: változtatni akarnak most kicsit a formulán, azaz több dallamot, ha tetszik, változatosabb témákat szeretnének lemezre rögzíteni. Nos, pontosan ez is történt: gyakorlatilag teljesen háttérbe szorultak a 2016-os korong elég egyértelmű hardcore-hatásai és egy olyan album született, mely - bár alapjaiban thrash, de - melódiáiban, szólóiban sok heavy metal vonást és témát rejt.
Ez már rögtön a nyitó címadó tételben érződik: a darálós thrashriffek mellé beérkezik a dallamosabb refrén. Ez folytatódik hézagmentesen a Raptor című dalukban is, ráadásul itt már a szóló is hasonló húrokat penget. Van itt azért tőrőlmetszett, szigorú zúzás is: a Carnage Rider, a Slayer-ízű King's End, a záró Splinter, valamint a klasszikus Exumer-döngölés, a Vertial Violence hallatán, illetve azt követően jobb, ha bekészítjük a nyakmerevítőt, no meg Erzsike, a masszőrhölgy telefonszámát: szükségünk lesz rá, az biztos.
A dallamosabb és így újító szerzemények kapcsán nekem folyamatosan beugrott a Kreator a refrénben található melódiák, illetve Mem V. Stein Mille Petrozza orgánumát és megoldásait néha kísértetiesen hozó vokálja okán. Ez a köpködő, agresszív, néha szinte szövegfelmondásszerű éneklés rendben is van, de én valahogy úgy érzem, hogy a frontemberhez jobban illik a 2016-os albumukon található kristálytiszta thrash/hardcore darálás.
De ezzel együtt sem lehet egyetlen rossz szavunk sem, sőt: mindenképpen elismerésre méltó, hogy a németek mertek új ízeket és hangulatot behozni ennyi év után az aktuális lemezükre. Szó sincs arról, hogy stílust vagy karaktert váltottak volna: egész egyszerűen nem akarták elkészíteni a "The Raging Tides" fénymásolatát.
Azt a feszességet, húzást és agressziót pedig, mely a dalaikban rejlik, tényleg tanítani kéne: fogalmam sincs, miért van az, hogy a nyolcvanas évekbeli és jelenleg is működő thrashbandák mai anyagai köröket vernek a fiatal neo-thrash zenekarok teljesítményére ebből a szempontból (ha valaki tudja, írja meg hozzászólásában), de kétségtelen, hogy a thrash metalt ilyen hozzáállással, így érdemes játszani. Korrekt cucc, csak ajánlani tudom mindenkinek.
9/10
Fotó: Jevgenyij Lomonoszov
