Rozsdagyár

SABBATH ASSEMBLY – A Letter Of Red (2019)

2019. április 11. - Chloroform Girl

lorcoversmall_800.jpg

Annyiféleképp vegyítették már a vallást a rock- és metalzenével az elmúlt évtizedekben, hogy azzal könyveket lehetne megtölteni. Sátánista együttesekkel tele a padlás, és a keresztény metallal is régóta ijesztgetnek tőlem eltérő ízlésű ismerőseim. Sőt, a lengyel Batushka-nak még az ortodox liturgiát is sikerült belerángatnia a buliba. Viszont bevallom, a „Process Church of the Final Judgment” néven futó vallás tanait hirdető rockbandával még nem találkoztam ezidáig. Igen, Process Church of the Final Judgement. És ez most nem anglicizmus, egyszerűen nem találtam meg az elnevezés magyar megfelelőjét.

Ebből a tudatlanságból a Sabbath Assembly zenekar megismerése zökkentett ki. Az amerikai banda idén április huszonhatodikán a Svart Records gondozásában hozza ki legújabb albumát, a nyolc számot tartalmazó „A Letter Of Red”-et. Az együttes neve a Process Church egyik rituáléjából ered: a Sabbath Assembly az egyház heti összejöveteleinek neve.  Próbáltam egy wikipédiás gyorstalpaló segítségével behatóbb ismereteket szerezni erről a szervezetről, de sajnos nem lettem a vallás nagymestere. Annyi biztos, az azt övező filozófia annyi forrásból merít (szcientológia, sátánizmus, katolicizmus, de még Jehova követése is megjelenik a tanaikban), hogy nyugodtan nevezhetjük az egyszerűség kedvéért okkultnak.

Az alapvetően a hetvenes éveket idéző, dark rockot játszó kvintett női vokállal operál. Hangzásukban a Judas Priesttől a Jethro Tullig sok együttes hatása felfedezhető; nekem például a nyitó Solve et Coalgula-tól kifejezetten Blue Oyster Cultos flashbackjeim voltak. A sötét, erőteljes gitártémák végigkísérik az alapjaiban könnyed rockszámokat, viszont a torzított, harapós riffek mellett komoly szerepet kap a csilingelő hangzású akusztikus gitár is, illetve sokszor visszhangosított akkordlehúzások lágyítják a hangzást.


A Sabbath Assembly esetében mindenképp ki kell emelni a szöveg fontosságát. Egyrészt az okkult, gótikus témák nagyon szép összhangban vannak a melankolikus, helyenként mégis karmolós zenei kísérettel; sötét, leíró képek, bibliai utalások, különféle történetek váltják egymást. A dalszövegek sokfelé barangolnak: a Solve et Coalgula például a fogságba esett jazidi nők helyzetét járja körbe az ISIS 2014-es ostroma után, de szintén a rabság fogalmát és pszichológiáját pedzegeti a Worthless is. De, hogy ne menjünk messzire a Közel-Kelettől: az egyiptomi mitológia két alakjának, Neptisznek és Írisznek az egymáshoz fűződő kapcsolatát boncolgatja többek között a The Serpent Uncoils és az Ascend And Descend is.

Az okkult elemekből bőven jutott a zenébe is. A Weighing Of The Heartban különös ütős, illetve rázós hangszerek tűnnek fel, valamint hátborzongató kántálás és sziszegések mélyítik el az élményt a Hymn of the Pearlben. Az énekstílus végig színpadiasnak hat, ezt a prédikáció jellegű élményt tovább mélyíti például az Ascend And Descend elkenődő, összefolyó ritmusképletével; mintha a zene csak az igehirdetés hordozó eszköze lenne.

Nem kell félni attól sem, hogy híján maradunk a zúzásnak; bár a Sabbath Assembly inkább a melodikus rock vonalon mozog, elég markáns riffeket szőttek az alapvetően lágy dalokba. Az A Welcome Below bridge része hangzásra névrokonukat, a Black Sabbath-ot idézi, de a Hymn Of The Pearl is  az albumhoz képest szokatlanul kemény gitárreszeléssel nyit. De az eddig felsorolt inspirációk ellenére mégsem ragad a hetvenes években. A Worthless tökös riffjei, vagy a The Serpent Uncoils galoppozós, „tüttürü-tüttürü” gitárbetéte olyan élénken idézték a 2005-ös System Of A Downt, hogy szinte csalódtam, amikor a dal elején Serj Tankian nem rikácsolta bele a mikrofonba, hogy „Hey man, look at me rocking out, I’m on the radio”.

Mindezek ellenére úgy érzem, az album lehetne egy fokkal jobb. A hangzás kiforrott és letisztult, viszont sokszor úgy éreztem, az ének nem tud felzárkózni a dalkísérethez. A zenekar megszólalása, valamint Jamie Myers kiállása és énekstílusa nagyban emlékeztet a (2013-as feloszlásukig) szintén okkult rockot játszó The Devil’s Bloodra, viszont nagy szükségük lenne annak énekesnőjének, Farida Lemouchinak energikus, karizmatikus énekhangjára is. A vokál ugyanis sokszor nem tud olyan karakteres maradni, amilyet a kíséret megkívánna, hiányzik belőle a játékosság, az erő, és például a Hymn Of The Pearlben az alsóbb regiszterek. Ha ez meglenne, az albumélmény minden bizonnyal nagyot ugrana.

7,5/10

justinavillanueva2_800.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5814757339

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása