Átkozottul felemás a viszonyom a poszt-modernnel: rendkívüli mértékben rombolónak és negatívnak érzem a szerepét, amiért semmibe vesz és relativizál minden értéket, de jókat tudok röhögni a poénjain, melyek után nehéz komolyan venni bármit is, melyet parodizál vagy éppen nevetségessé tesz. A poszt-modern ma már korszellem, mely minden kulturális síkon, mondhatni minden utcasarkon felüti a fejét vagy éppen teli szájjal a képünkbe röhög. Nos, akkor miért éppen a black metal lenne ez alól a kivétel?
A poszt-modern rendkívül szórakoztató annak, aki megcsömörlött a mai kor gyakorlatilag végtelen mennyiségű, korlátlan számú permutációban előforduló művészi célú vagy éppen szórakoztatóipari produktumaitól. Ilyenkor a legkülönbözőbb korban vagy éppen szándékkal és minőségben előállított produkciók saját hivatkozási alapjukból történő kiemelésével, vegyítésével vagy kombinációjával igen vicces dolgok születhetnek.
Csak éppen a gond az, hogy a poszt-modern nem hoz létre semmit, nem alkot, hanem hozott anyagból dolgozik: ráadásul derivatív, azaz származékos, így az egymás mellé tett értékeket gyakorlatilag kiragadja eredeti értelmezési közegükből, miközben feltételezi a befogadóról, hogy ismeri azokat. Éppen ezért szól rendkívül szűk közönségnek a kortárs irodalom, a képzőművészet vagy éppen a művészfilmek.
Természetesen a poszt-modern a tömegkultúrába is beszivárgott: elég, ha a gonzó újságírásra, a mémekre vagy éppen a képregényfilmekre, a számos médiumon (film, zene, tévé, számítógépes játék, stb.) egyszerre futó kreált fikciós univerzumokra gondolnunk. A könnyűzenében a poszt-modern legbizarrabb mai jelensége minden bizonnyal a rég elhunyt rocksztárok hologrammal történő felélesztése és koncertturnén való megfuttatása: valljuk be, ennél gusztustalanabbat elég nehéz lenne elképzelni, de a gázszámlát mindenkinek ki kell fizetnie, nem igaz?
Japánban és Dél-Koreában már számítógéppel generált digitális popsztárok is léteznek, valós rajongótáborral. Sőt, a '60-as években az amerikai The Monkees egy tv-sorozatra kitalált képzeletbeli zenekar volt, melynek tagjai aztán fokozatosan valódi bandává formálták a márkát és váltak a korszak egyik legsikeresebb popprodukciójává. Damon Albarn, a brit Blur frontembere pedig rajzfilmfigurákkal töltötte fel az általa létrehozott virtuális banda, a Gorillaz tagságát.
Bár a heavy metal rendkívül konzervatív stílus, de természetes volt, hogy előbb-utóbb ez a szcéna is megadja magát és lőn: a Belzebubs nevű képregénybanda április 26-án a Century Media gondozásában jelenteti meg bemutatkozó albumát "Pantheon Of The Nightside Gods" címmel. A projekt mögött J.P. Ahonen finn grafikus és képregényíró áll (aki maga is metalzenészként indult az ezredfordulón az egy EP-ig jutó gótikus metalban utazó Wolfpack gitáros-szintiseként): ő websorozatként indította el a Belzebubs-képregényt, mely egy black metal banda hétköznapjait mesélte el a gyermekneveléstől kezdve a finn erdőkben történő zenekari fotózáson át egészen a banda-image kialakításáig, tette mindezt pedig iszonyú viccesen.
A websorozat nagyon sikeres lett, több százezres Facebook-követői kör épült ki igen hamar a képregény mögé és ez már a szakemberek figyelmét is felkeltette. A Century Media csapott le a lehetőségre: azt vélhetőleg már nem fogjuk megtudni, hogy az adott zenészek keresték-e meg ötletükkel a kiadót vagy fordítva, mindenesetre a fikcióból valóság lett.
Az iparági pletykák szerint Niilo Sevänen, a finn Insomnium basszusgitáros-énekese, illetve Teemu Mäntysaari, a szintén finn Wintersun gitárosa áll a projekt zenei része mögött, míg a hangszeresek a Century Media többi bandájából kerültek ki, mintegy meghívásos vagy fizetett bérzenész alapon. Hogy aztán ez így van-e, azt jótékony homály fedi, de siker esetén - hasonlóan a svéd Ghost és Tobias Forge példájához - a képregénybanda mögött álló zenészek kilétét sem lehet majd sokáig titkolni.
Nos, a Belzebubs bemutatkozó anyaga - mely persze nem is debütalbum, hiszen a fikcionális zenekari biográfia szerint már két, szerzői kiadásban megjelent koronggal is rendelkeznek ("Quis Novit Daemonis Astus" és "Moth Of Satanas" a címük és a kétezres évek közepén jelentek meg, hasonlóan a H.P. Lovecraft amerikai dark fantasy/horror/sci-fi író kisregényeiben és novelláiban szereplő kitalált művekhez /De Vermis Mysteriis, Necronomicon, Eibon Könyve, Unaussprechlichen Kulten, stb./) - dallamos black/death metal dalokat tartalmaz, mégpedig egészen elképesztő színvonalon.
Annyira döbbenetesen király dalok sorakoznak itt, hogy elgondolkodtam azon, hogy vajon szomorú vagy éppen totál röhejes dolog az, hogy a Belzebubs köröket ver a jelenlegi black metal színtér bandáinak 90%-ra. Mivel a projekt eleve vicc vagy paródia céljából indult (a kísérő videók és a dalcímek/szövegek is alátámasztják ezt), rendkívül frusztráló az egész és mivel lehetetlen elvonatkoztatni a Samaël – dob, Hubbath – ének, basszusgitár, Sløth – gitár, ének, Obesyx – szólógitár felállású csapat egész koncepciójától, egy pillanatra sem lehet ezt az egészet komolyan venni, miközben a zenei tartalom lenyűgöző.
Külön ki kell emelni az egészen elképesztő gitárszólókat, az epikus atmoszférát és a fantasztikus dallamokat: a Dimmu Borgir legalább másfél évtizede próbál egy ilyen kaliberű albumot megírni, nem sok sikerrel. A nyitó Cathedrals Of Mourning meg a négy lemezig jutó és a jelen recenzióíró szívének igen kedves The Kovenant norvég szimfonikus/indusztriális black metal csapat egyik "Nexus Polaris" korszakbeli kiadatlan szerzeményének is simán elmehetne. A The Crowned Daughters első felének dallamait, harmonizálását pedig a Simon & Garfunkel is megirigyelhetné (maga a dal egyébként iskolapéldája a kompozíciós építkezésnek, valami zseniális az egész).
Szóval van min elgondolkodni: az is eszembe jutott, hogy ma már a rockzene csak akkor tud bekerülni a fősodorbeli médiába, ha meghal egy legendás rocksztár vagy valami borzalmasan gagyi és kínos produkció lát napvilágot és lehet rajta röhögni. Nos, a Belzebubs egész koncepcióján rohadtul lehet röhögni (mármint annak, aki ismeri és szereti a színteret), de a zenén nem, mert az állat erősre sikeredett. Csak éppen komolyan venni lehetetlen és ez bizony hosszú távon meg is öli a dolgot, legalábbis számomra. Tipikusan feloldhatatlan dilemma, amúgy poszt-modern módra.
9,5/10
