A gitáralapú, keménykötésű rockzene 2019-re valahogy úgy járt, mint a jelenkori európai pártrendszer: kiüresedett a közép és a szélek szépen megerősödtek. Ma elképesztően virulens és másodvirágzását élő black, thrash, death vagy éppen doom/stoner/sludge színterek léteznek szerte a világban, miközben a hagyományos hard rock és heavy metal gyakorlatilag kipusztult, mint a dinoszauruszok. Kóborol még ugyan néhány T. Rex a kiégett szavannákon, de bizony az ő idejük megszámláltatott és hamarosan kidőlnek majd, sírba rakva ezt a hetvenes-nyolcvanas években szinte egyeduralkodó stílust.
A svéd Grand Magus még 1996-ban alakult meg egyfajta stoner doom brigádként: debütalbumuk ennek jegyében is fogant, de már a második sorlemezen megjelentek a klasszikus heavy metal hatások. Az igazi váltás és áttörés a 2008-as "Iron Will" című anyagukkal következett be: itt találták meg véglegesen a saját hangjukat, melyet azóta csak tökéletesítenek, de el nem hagynak.
Április 19-én a Nuclear Blast gondozásában jelent meg kilencedik korongjuk "Wolf God" címmel és a bevezetőben felvezetett problémára pontosan ezt a választ adhatjuk: a svédek ismét megmutatták, hogyan kell ma mindenféle túlzás, giccs és klisé nélkül igazi és nagyon király heavy metalt játszani. Rengeteg hasonszőrű zenekar produkciója fullad unalomba vagy egyenesen közröhejbe, mert negyven évvel ezelőtti megoldásokkal és rettenetes szövegekkel próbálnak újraélni valamit, ami felett talán végleg eljárt az idő (igen, itt egy hadihajó-típusról elnevezett amerikai csapatra gondoltunk konkrétan).
Nos, a Grand Magus minden, csak nem poros múltidézés és nosztalgiagyár. A szintén svéd Sorcerer játszik még hasonló, a doom vonaláról érkező tradicionális metalt ugyanezen tematikájú szövegvilággal, azaz a hősi, epikus, kard-acél-vér toposzokban tobzódva, valahogy mégis mindkét bandának sikerült mindig is kikerülnie az ilyenkor az adott zenekarra leselkedő csapdákat: nem váltak nevetségessé és nem ragadtak szánni való módon a múltban sem. Bár a dalaik háttérmondanivalója, mely a legendák ködébe vesző skandináv mitológiát és mondavilágot énekli meg, színtiszta eszképizmus, a zene korántsem nevezhető avíttnak.
Bár a trió formációban működő csapatot riffmesterekként aposztrofálja a kiadójuk és a szaksajtó is, számomra a "Wolf God" erőssége egyértelműen az énekdallamokban és refrénekben keresendő, nem pedig a fifikás gitártémákban. Ráadásul pontosan azok a szerzemények a kiemelkedőek, melyekben a melódiák és nem pedig a döngölés viszik a prímet.
A Grand Magus mindig is Janne „JB“ Christoffersson gitáros/énekes bandája volt, az ő teljesítménye vitte előre a dalokat és lemezeket, természetesen elismerve mindemellett Ludwig Witt dobos és Mats Fox Hedén Skinner basszusgitáros teljesítményét is. A frontember klasszikus heavy metal torokkal rendelkezik, mindenféle operás-barokkos túlzás és megjátszott manír nélkül: egyenesen, cifrázás nélkül énekel, kellő súllyal és ha nem lenne már a szövegösszefüggésétől és eredeti jelentésétől teljesen megfosztott a jelző, akkor azt mondanám, hogy férfiasan.
Éppen ezért csodálkoztam nagyon, hogy több tételben is az Autotune használatát véltem felfedezni. Nos, ha van stílus, melyhez ez a pokolbéli és bennem azonnali, heveny ideggörcsöt okozó eszköz nem passzol, akkor bizony az az epikus metal. Bevallom, értetlenül állok a dolog előtt, mert JB Christoffersson tényleg az egyik legjobb és legizmosabb hanggal rendelkezik a teljes metalszíntéren.
A korongon egy feledhető, reneszánsz ízeket pengető instrumentális intrót leszámítva kilenc tétel kapott helyet szűk negyven percben. A nóták ráadásul elég rövidek is, olyan három-három és fél perc körüliek, azaz a svédek most alaposan lenyestek minden felesleget és cicomát és maradt a lényeg.
A kilenc teljes nótából öt azonnal kiugrik: a címadó Wolf God egy epikusabb, középtempós szerzemény, kiváló atmoszférával felvértezve. A nagy sláger mindenképpen az azonnal a fülben ragadó refrénnel rendelkező A Hall Clad In Gold: ez az év eddigi egyik legeltaláltabb tradicionális metaldala, ez kétségtelen. Jó még a rockos Brother Of The Storm, illetve a hagyományos csordavokálos, óóózós Dawn Of Fire is.
Ezután azonban egy kicsit leül a korong. két olyan szám is érkezik, melyben semmiféle eredetiséget vagy ötletet nem voltam képes felfedezni: fantáziátlan, semmilyen refrének és egyensablonra készült, már ezerszer hallott riffekkel operáló standard heavy metal (Spear Thrower, To Live And Die In Solitude). Aztán érkezik megint egy iszonyatosan eltalált, doomos darab, a Glory To The Brave és helyreállt bennem az a bizonyos egyensúly: természetesen nem lehet minden szerzemény tökéletes, némi töltelék is helyet kaphat egy anyagon.
De sajnos az utolsó két dal ismét csalódást okozott: generikus, unalmas, ötlettelen, standard, már a '80-as években is megfáradtnak számító riffek gördülnek elő a svédek fémöntödéjéből. Mindez azt jelenti, hogy ha összeszámolom, akkor összesen öt remek dalt kapunk huszonkét percben: nos, ez egy erős EP-re elég lett volna, de egy soralbum esetében ezt nagyon vékonynak érzem.
Bevallom, átkozottul szimpatikusnak találom a Grand Magus gárdáját és a múltbeli teljesítményük alapján úgy érzem, hogy nem lőtték el még minden puskaporukat. Most valahogy nem sikerült hozni a szokásosan magas színvonalat: a kétségtelenül király dalok mellé túl sok tölteléket passzíroztak be, melyek fantáziátlansága csalódásra adott okot (legalábbis számomra). Kevés banda van jelenleg, mely jobban érti és játssza a tradicionális heavy metalt és nagyon remélem, hogy (önmagukhoz képest) a "Wolf God" csak átmeneti megingás egy egyébként illusztris pályafutás során.
7,5/10
