Az áprilisi HammerWorld magazin CD-mellékleteként jelent meg a 2001-ben megalakult, dallamos metalban utazó budapesti Salvus negyedik soralbuma "Irtás" címmel. A zenekar a Dal 2019 elnevezésű televíziós dalverseny TOP30-as válogatójába is bekerült Barát című szerzeményével és így talán szélesebb körben is ismertséget szereztek, habár ismerve a magyar rockzene jelenkori viszonyait, nem sok reményt fűzhetünk a fősodorbeli áttörésükre. De talán nem is ez a legfontosabb vagy éppenséggel a megcélzott eredmény.
Egyszerre hálás és hálátlan feladat 2019-ben magyar metalcsapat friss anyagáról írni: ha a delikvens nem az Ossian vagy éppenséggel a Tankcsapda (az újabbak közül talán még a Leander Rising vagy a Road), akkor tulajdonképpen mindenféle teher és elvárás nélkül sorolhatjuk a benyomásainkat, pozitív vagy negatív észrevételeinket, mert a fenti két-három együttes után akkora űr tátong mind a közönség, mind pedig az ismertség nagyságát tekintve, hogy gyakorlatilag az egész olyan, mintha egy feneketlen szakadékba kiabálnánk vagy éppen zseblámpával próbálnánk jelezni a Magellán-felhőbe.
Ez a jelenlegi helyzet nem pusztán a bandák, hanem számunkra is frusztráló: segíteni szeretnénk, azért foglalkozunk a hazai rockprodukciókkal, de folyamatosan beleütközünk a rockzene legalább egy évtizede zajló és egyre drámaibb mértékű visszaszorulásának tényébe. Ez talán egy külön cikksorozat témája lehetne, hogy miért alakult így és mit lehetne ez ellen tenni, de ettől függetlenül is érdemes a hazai rock/metal csapatok aktuális anyagairól írni, főleg, ha olyan produkció jön velünk szembe, mint a Salvusé.
A zenekar azon a vékony mezsgyén működik, melyet egyrészről a főleg angol nyelven éneklő, extrém vagy éppen modern progresszív szcéna, másrészről pedig a magyar nyelvű, tradicionális rock/metal színtér határol. A Salvus hallhatóan igen nagy hangsúlyt fektet az igényes magyar dalszövegekre, vállaltan foglalkozik a jelenkor hazai társadalmi-politikai eseményeivel, habár leginkább áthallásos módon: a lemezt hallgatva talán a Magor és a Nomad juthat az eszünkbe.
Nagyon érdekes kettősséget rejt az "Irtás": egyfelől ott van az együttes instrumentális alapja, mely a thrash és a progresszív metal legjobb hagyományaira építkezik (bekúszó ikergitáros menetek, aprítóan kemény, szaggató riffek), azonban a refrének már sokkal befogadhatóbbak, sőt, néhány tétel kifejezetten rádióbarát és ezek már közelebb állnak a kortárs poprock mezőnyhöz, mint a metalhoz.
Három olyan dal ugrik elő azonnal a lemezről, melyeknek még egy évvel ezelőtt is bérelt helye lehetett volna a Rock FM játszási listáján, ezek a már említett Barát, a Késve ébredő és a záró Rohanó vizeken. Ezek a szerzemények standard aréna rock vonalon mozognak, ebből a szempontból - mindenféle káros és negatív áthallás nélkül - egyenesági örökösei a nyolcvanas évek EDDA vagy Bikini slágereinek. Nagyon nagy potenciált érzek ezekben a tételekben: komoly, értelmes, átélhető és szerethető szövegek, azonnal megragadó refrének, sodró dallamok, egyszóval mindegyik telitalálat, nem is kell ezt különösebben elemezgetni. Nagyon korrekt modern hard rock, nincs mit cifrázni.
A korong második vonalához azok a dalok tartoznak, melyekben a dallamok legfeljebb a refrén környékén bukkannak fel, egyébként simán ráférhettek volna egy hagyományosabb thrash/power anyagra is. Ilyen a csapkodós, darálós Mindenki ártatlan, a Szakadék köztünk és a középtempósabb Késve gyászoló. Végül pedig itt vannak még a melodikusabb refrén - darálósabb verze szerkezetű vegyesfelvágott szerzemények is, melyeknek legsikerültebbje a nyitó Istenféltő.
Mindenképpen érdemes kiemelni Pötörke Zoltán énekhangját, aki kifejezetten érzelemmel teli előadásmódjával azonnal berántja a hallgatót az album atmoszférájába. Szó sincs itt semmiféle pátoszról, nagyon sokszor inkább a düh, az elkeseredettség és a tehetetlenség süt ki a hangjából, ami a dalszövegek ismeretében természetesen nem is meglepő. A Salvus ugyanis nem vidám dolgokról énekel: két, tulajdonképpen egybefüggő nóta az emberiség pusztulásáról, a környezeti katasztrófát követő kihalásról szól, de szó van itt a jelenkori magyar társadalmat sújtó politikai-ideológiai megosztottságról, korunk pestiséről, a vallási - elsősorban muzulmán - fanatizmusról, a mindent átszövő korrupcióról, illetve helyet kapott egy nagyon szép és kedves megemlékezés is a gyermek- és iskoláskori tanárokra a Rohanó vizeken képében.
Annak ellenére, hogy mindig is elleneztem a pop esztétikájának behozatalát a rock/metal színtérre, sokadik hallgatás után érdekes módon úgy érzem, hogy a Salvusnak már a rádióbarátabb vonal áll jobban. Sokkal kifejezőbb, gördülékenyebb a dalszerzői minőség ezekben a fentebb már említett nótákban, míg a darálós, thrashes szaggatás már egész egyszerűen nem támasztja meg a mondanivalót. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy a két zenei vonal eléggé üti is egymást, hullámzó atmoszférát hozva így létre, ráadásul ez a közönséget is elbizonytalaníthatja.
Mintha a zenekar még ragaszkodna a múlthoz, mintha nem akarná elereszteni azt, amit amúgy nagyon szeret, de ami már talán mögöttük van. Tényleg érdemes úgy meghallgatni mondjuk a Barát és a Mindenki ártatlan című számokat, hogy melyik van nagyobb érzelmi hatással ránk (és most nem a mondanivalón van a hangsúly). Ráadásul Pötörke Zoltán tiszta énekhangjában annyi potenciál rejlik, hogy azzal mindenképpen többször kellene élnie. Szóval a Salvus nagyon komoly teljesítményt tett le az asztalra, bár úgy érzem, hogy a következő korongjuk kapcsán döntést kell hozniuk a fenti két zenei irányt illetően. Az év végi listánkon mindenesetre már megvan a helyük, az biztos.
9/10
