Rozsdagyár

INTER ARMA - Sulphur English (2019)

2019. május 01. - Kovenant

cover_1539885585587676.jpg

Egyre többen vagyunk a bolygón, jelenleg úgy hét és fél milliárdan lehetünk. Ehhez számoljuk hozzá, hogy folyamatosan emelkedik a teljes népességen belül azok számaránya, akiknek a jóléte és életszínvonala nő, azaz a puszta létfenntartáson és a munkán kívül egyre több idejük jut a szórakozásra és önmegvalósításra, így könnyen belátható, hogy a művészi(nek gondolt) emberi produktumok száma exponenciálisan emelkedik, aminek a befogadása már lehetetlen. 

Ráadásul az Internet-korszak beköszöntével megszűnt az a szakmai szűrő is, mely felfogta volna a szemetet, így számolatlanul ömlik ránk a humán információs biomassza. És akkor még nem is említettük a mesterséges intelligenciát, mely már ott kopogtat mindenhol, ahol kreatív emberi tevékenység folyik.

Ez a ránk szakadó túltermelés óhatatlanul ismétlődések, redundanciák, sablonok, minták kialakulásához vezet: Theodore Sturgeon amerikai sci-fi író szerint minden dolog 90%-a szemét, azaz a maradék, fogyasztható tíz százalék is tele van klisés, fröccsöntött produkciókkal. Az eredetiség lassan hiánycikké válik és belefulladunk a patikamérlegen kimért iparosmunkák vagy az olcsó, gagyi másolatok áradatába.

A fentiek miatt nagyon becsülöm azokat a rock/metal zenekarokat, melyek óriási erőfeszítésekkel próbálnak valami egyedit és minőségit létrehozni. Természetesen nem lehet minden banda és album stílusalapító, erről szó sincs és ezzel az elvárással nekiülni az egyes lemezeknek rettenetesen naiv hozzáállás lenne. A hangsúly a szándékon és a próbálkozáson van: sokszor már ezt is értékelni kell, mert ezzel szemben csak a lelketlenül számító vagy éppen ostoba, ötlettelen teljesítmények sorát találjuk mindenhol.

Az amerikai Inter Arma igazi nehézsúlyú underground játékos, a zenekar már tizenhárom éve vitézkedik a színtéren, de pontosan melyiken is? Talán leginkább a sajátján. Olyannyira egyedi, definiálhatatlan és elborult a zenéjük, hogy ember legyen a talpán, aki be tudja sorolni őket bárhová is. Death/sludge/doom egyrészről, pszichedelikus rock valahonnan a hetvenes évek közepéről másrészről, harmadsorban pedig, nos ... az a bizonyos megfoghatatlan összetevő, a bevezetőben is említett egyediség: ez az Inter Arma.

A banda olyasmi a metalszíntéren, mint David Lynch a filmművészetben: messziről standard rendezőnek tűnik, aztán ahogy közeledünk műveihez, úgy tűnnek el a nézők (ki dühösen, ki csak értetlenül) és a végén maradnak az elkötelezettek, akik rajongásukat nem is akarják elrejteni. De míg David Lynch milliókhoz szól, az Inter Arma a metal közönségén belül is talán ha ezrekhez.

Az együttes 2016-os lemezéről ITT írtunk és akkor leginkább azt emeltük ki, hogy a dalokban a két stílus (az irgalmatlan sludge/death/doom elborulás és a prog/southern rockos finomság) teljesen kettébomlik és elkülönül, nem válik szerves egésszé és így tulajdonképpen olybá tűnik a dolog, mintha két külön csapat játszana egyazon korongon.

A Relapse Records április 12-én jelentette meg az Inter Arma negyedik soralbumát "Sulphur English" címmel és az amerikaiak tulajdonképpen ott folytatják, ahol korábban abbahagyták: a szép, rockos dolgaik ugyanolyan zseniálisak, csak éppen a súlyos, kemény oldaluk vált kiérleltebbé és izgalmasabbá. Ráadásul a korábbi beborult blackened sludge atmoszférát egyre erőteljesebben kezdi felváltani a death metal hatás, így - természetesen a banda saját keretei között - egész korrekt, hagyományosabb ízű zúzásokat is kapunk.

Ezek közül is kiemelkedik a Citadel és a Howling Lands című szerzemény. Az előbbi akár egy kilencvenes évek eleji svéd death metal csapat lemezére is ráférhetett volna: a dal egy átkozottul belassult, súlyos és koszos riffel dolgozik, melyet a gyors kétlábdob ellenpontoz és így egy rendkívül idegesítő, nyugtalan pulzálás jön létre, mely furcsa mód mégsem kellemetlen. A középrészen érkező űrbeli szóló pedig csak hab a tortán. A Howling Lands szinte törzsi jellegű, rituális dobolással indul és az egész nóta olyan, mintha egy erdőmélyi sámánszertartáson vennénk részt: van valami hipnotikus, transzcendens jellege a folyamatosan ismétlődő ritmusnak és kántálásnak. 

A lemez koronaékköve számomra azonban a Stillness című kilencperces, komplex, a progresszív rockzene legszebb időszakát, azaz a '70-es éveket visszaidéző csoda.  A nyugodt, szép, elszállós dallamok olyan kontrasztot képeznek a korong első felével, hogy hirtelen nem is tudjuk hová tenni a hallgatnivalót. Meggyőződésem, hogy az Inter Arma igazi erőssége nem is az elborult sludge/death durvulatokban, hanem a pszichedelikus, többszólamú vokállal megtámogatott és harmóniamenetekkel operáló prog-rock dalokban van. 

Ha azt hittük, hogy ekkorra már túl vagyunk az album nehezebbik felén, akkor bizony óriásit tévedtünk: az utolsó három tétel átlaghossza tíz perc, ráadásul akkora őrülettel és avantgárd földbeállással fogunk szembesülni, hogy muszáj lesz kapaszkodnunk, legalább a szék karfájába. A The Atavist's Meridian című majd' negyedórás tételt én embert próbáló, totális elszállásként tudnám jellemezni és itt ugrott be először számomra a Pink Floyd hivatkozási alapként. Nincsenek konkrét dallamok, de a brit banda 1970 előtti kísérletezős időszakának hangulatai és megoldásai ott mozognak és tekeregnek az Inter Arma magnum opusában is. A szép melódiák a Blood On The Lupines tételben is visszatérnek, míg a korong egy igazi pszichedelikus death metal aprítással zárul a címadó tétel képében.

Érdekes módon sokkal jobban bejött az Inter Arma friss anyaga, mint a 2016-os előző lemezük. Lehet, hogy azért, mert a disszonáns, kavargó, örvénylő death metal - minden kaotikussága ellenére - mégis fogódzót adott a zenei értelmezésemhez, mindenesetre most nem éreztem azt a zsigeri ellenszenvet az amerikaiak elborult, experimentális durvulatai iránt, mint korábban. A két zenei vonal, a dallamos prog-rock és a kíméletlen brutalitás még most sem szervesül egésszé, mégis érdekesebb lett a "Sulphur English", mint elődje.

Fogalmam sincs, hogy kinek lehetne az Inter Arma új korongját jó szívvel ajánlani: olyannyira elüt mindentől, amit a kortárs metalszíntéren találhatunk, hogy valóban csak a furcsaságot, a befogadhatatlant, az elgondolkodtatót külön és szándékkal keresőknek lehet izgalmas a korong. Nekik viszont hónapokra kínál felfedeznivalót.

8,5/10 

inter-arma_joey-wharton_2019-1770.jpg

Fotó: Joey Wharton

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8314795956

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása