A Saint Vitus nem egy mai bútordarab: 1979 óta nyomulnak a Black Sabbath által kitaposott, csigalassú tempóval felvértezett doom metal vonalon, kisebb-nagyobb szakmai, illetve rajongói elismerés, valamint vállveregetés kíséretében. Csak néhány név, akikre nagy hatást gyakorolt a banda: Phil Anselmo, Kirk Windstein, Holdampf Gábor stb. A Saint Vitus egy korszakalkotó, underground legenda, ez kétségtelen. Maximális főhajtás a lelkesedésük és kitartásuk előtt: ez egy totális sikertelenségre kárhoztatott műfaj, a büdös életben nem fognak kitörni az underground státuszukból. Óriási tisztelet!
Aki esetleg nem ismerné a zenekart, annak nem árt tudni, hogy az általuk prezentált muzsika tulajdonképpen kő primitív: végletekig leegyszerűsített témák, illetve dalszerkezetek alkotta koncepción alapul minden, a gitárosuk a mai napig nem tanult meg szólózni stb. Ám a hangulat, melyet a lemezeik közvetítenek a hallgatóság felé, az szívélyes, barátságos, felemelő, katartikus. A receptúra a következő: egyszerű és nagyszerű. Technikás, progresszív rock rajongók figyelem: a SV nem nektek szól!
Az egyszerűen csak "Saint Vitus"-ra keresztelt korong már elsőre akkorát üt, mint anno Mike Tyson fénykorában. Aki a Scott “Wino” Weinrich-érát preferálja, annak most keserédes meglepetésként szolgálhat az eredeti énekes ismételt felbukkanása a Saint Vitus köreiben. De azért nem kell nagyon megijedni: Scott Reagers ezúttal is hozza a formáját, kiváló teljesítményt nyújt, a csalódás kizárt. Imádom Wino-t is, de most abszolút nem hiányzik. Állítólag valami drogproblémák által kevert zűrzavar miatt nem tudott részt vállalni a lemez elkészítésében. A basszusgitárt Pat Bruders (Down, ex-Crowbar) kezeli, a hathúrost az alapító Dave Chandler, a dobok mögé pedig Henry Vasquez ült be.
Mindig is szerettem és tiszteltem a Saint Vitus munkásságát, de sosem hálózott be igazán a banda, szívesen hallgattam őket, nagyokat bólogatva a borult doom riffekre, viszont úgy istenigazából nem vett le a lábamról az általuk nyújtott produkció, nem könyveltem el magam a zenekar óriási rajongójaként. De ez a lemez, apám… Az év doom metal albuma címre minden bizonnyal esélyes. Egy, a műfajjal most ismerkedő emberkének rögtön ezzel az albummal kezdeném a doom metal műfaj bemutatását, olyannyira betalált most nálam ez az anyag. Változatos, karakteres, hipnotikus. A hangzás testes, meleg.
Az albumot nyitó Remains bődületes riffje és hipnotikus énektémája azonnal magával rántja a hallgatót a végzet univerzumába. Majd érkezik a borongós pszichedeliával átitatott, nyugis, lazulós A Prelude To: zseniális darab, ám az album levezetéseként jobban el tudnám képzelni. A Bloodsheed már egy lendületesebb, punkosabb darab. Szisztematikusan felépített koncepció alapján következnek a különböző hangulatú, illetve tempójú szerzemények: egy másodpercig sem unatkozik a hallgató, nagyon eltalálták az egyensúlyt a dalszerkezeteket és a pozicionálást illetően.
A Last Breath egy monumentális doom metal mestermű, melynek riffjét maga a mester Tony Iommi is megirigyelné. Már első alkalommal magával ragad és nem enged el soha többé. A gitárszóló borzalom, de ezúttal hajlandó vagyok szemet hunyni felette. A lemezt záró Useless a meglepetés erejével hat: ez ugyanis egy old school hardcore zúzda, mely kissé szokatlan a bandától, ám kifejezetten jól áll nekik.
Az egyetlen negatívum, amit fel tudok róni a lemezzel kapcsolatban, azok a macskanyávogásra emlékeztető, borzalmas gitárszólók. Ezeket igazán lehagyhatták volna. Ez a Dave Chandler egy kicseszett riffgyáros zseni, ez nem kétséges, de hogy szólózni nem tud, az hétszentség. Egy-két dal azért megkívánna valami hátborzongató gitárszólót a szó pozitív értelmében, ám sajnos inkább a negatív értelemben vett borzongás kap el, ha meghallom azokat.
A lemezmegjelenés (2019. május 17.) minden bizonnyal a doomszterek piros betűs ünnepe lesz. Hatalmas köszönet a Season Of Mist kiadónak, hogy a világra szabadítja ezt a monumentális doom metal szörnyeteget!
9,5/10
