Most jön az, ami még nem volt, szokták mondani. Hát, az új Arch/Matheos-lemezzel kapcsolatosan maximálisan bejött ez a mondás, mármint abban a tekintetben, hogy mikor már beletörődsz a futószalagon legyártott jobb-rosszabb albumok kiemelkedő zsenialitásának hiányába, egyszer csak megjelenik egy korong, mely már első hallásra olyan hatással van rád, hogy a lemezt feljátszó zenészekre nem emberként, hanem istenként tekintesz, mint gyermekkorodban. Amikor egy zenekart olyannyira fanatizálsz, hogy senki sem tudja bemagyarázni neked: ők is ugyanolyan emberek, akárcsak te.
Elindítottam az albumot, felcsendültek az első akkordok, széles vigyor ült ki az arcomra. Aztán bejött az ének, szépen elkezdett kibontakozni az első dal: elégedettség, majd később döbbenet, libabőr, katarzis, eufória hatalmasodott el rajtam. Ha egy lemez így kezdődik, ott nincs mese, a folytatás is elbűvölő kell, hogy legyen. És természetesen a továbbiakban érkező számok sem okoznak csalódást, sőt. Gyönyörű énektémák (John a csillagokat is leénekli nekünk az égről), finom és lágy akusztikus betétek, hátborzongatóan csodálatos gitárszólók, zúzós riffelés, minden, ami egy progresszív rock rajongó szívét megdobogtatja.
A lemez nagyszerűsége eszembe juttatott egy gondolatsort, méghozzá a sokat vitatott analóg kontra digitális témát, melyben régebben jómagam is elég sokszor kinyilatkoztattam a véleményem, tulajdonképpen mindkét tábor érdemeit egyaránt védelmezve, miszerint mindkettőnek megvan a maga előnye, illetve hátránya. Na de hogy ezt a témát most miért hoztam elő? Hát azért, mert a szóban forgó lemez annyira kicseszett jó, hogy egész egyszerűen beszippantja az embert, és egyáltalán nem jut eszünkbe ilyen jelentéktelen dolgokon agyalni, hogy ezt most vajon milyen formátumban is kellene, hogy hallgassuk. Na itt kezdődik a zene nagyszerűsége, és nagyjából itt is ér véget.
Azon is elgondolkodtam, hogy vagy túlpontoztam egyes lemezeket az elmúlt hónapok során vagy ez lett olyannyira nagyszerű, hogy simán tíz pont felettit érdemelne. Na nem mintha ez bármit is számítana, sokszor eszembe is szokott jutni a későbbiekben, hogy erre meg arra az albumra kevesebbet vagy többet kellett volna adjak. A szubjektív vélemény egyébként is nagyon félrevezető tud lenni: nem szabad kifejezetten egy kritikus véleménye alapján megalapozni azon döntésünket, tegyünk-e egy próbát a lemezzel vagy sem.
Azt is leírtam már korábban egy másik lemezkritika kapcsán, hogy a lemezanyagok hosszát illetően a háromnegyed órát meghaladó, esetleg egy óra feletti játékidő, kizárólag egy progresszív rock anyag esetében indokolt, ebben a műfajban egyébként sem elég harmincöt perc a kibontakozásra: az amúgy sem rádiókba szánt, általában minimum öt perc feletti dalok sok esetben tíz vagy afelettiek. A "Winter Ethereal" egy óra nyolc perc hosszú. Ebbe, úgy érzem, nagyjából sikerült belesűríteni mindent, amit csak lehetett. Nincs hiányérzet, továbbá nem is fullad unalomba.
Nagyívű, felemelő, megamelodikus. Ezen jelzők tökéletes megfelelői a zenei anyag körülírásának. Nem háttérzeneként szolgáló album, sok hallgatás kell, hogy kikristályosodjon minden apró, értékes momentum, hogy az egész egy monumentális mestermű képében jelenjen meg a teljes megismerése után. De mint már említettem, első hallásra is elbűvöl, letaglóz. És ilyenkor már adja magát, hogy az ember újra és újra végigfusson ezeken a nagyszerű szerzeményeken, együtt lélegezzen a dalokkal, mélyen magába szívja azokat.
Ha esetleg valaki nem tudná, az énekes John Arch korábban a Fates Warning sorait erősítette egykor 1982 és 1987 között, a gitáros Jim Matheos viszont még a mai napig is ott zenél. A prog-rock vonal adott, és tulajdonképpen szinte semmiben nem tér el az irányvonal az Arch/Matheos projekt és a Fates Warning között. 2011-ben jelent meg a projekt bemutatkozó lemeze, a "Sympathic Resonance". Nyolc évet kellett várjunk a "Winter Etherealra", de megérte. A két húzóerő mellett felsorakozik még a bandában Frank Aresti (gitár), Joey Vera (basszusgitár), és Bobby Jarzombek (dob), akik jelenleg szintén a Fates Warning tagjai. Tulajdonképpen ez is a FW, csak a régi énekesükkel nyomják.
Ez esetben nincs szándékomban végigmenni a dalok kielemzésében, semmi értelmét nem látom. Minden tekintetben kiemelkedő, bivalyerős lemez lett a "Winter Ethereal". Monumentális, felemelő, érzelemgazdag, lebilincselő dalcsokor, prog-rock és Fates Warning-rajongók számára kihagyhatatlan. Még azt sem lehet mondani, hogy elfogult vagyok velük kapcsolatban, hisz nem is nagyon hallgattam eddig sem őket, sem pedig a FW-ot. A kilenctételes korong a Metal Blade égisze alatt jelent meg 2019. május 10-én, vinyl, CD és digitális formátumban.
10/10
