Nagyon szép ívű pályát futott be a dallamos death metal zenekar, a svéd Amon Amarth: ahhoz képest, hogy (az elődzenekart, a Scum nevű formációt is beleszámítva) 1988 óta tolják a szekeret és a kezdetekkor senki sem adott volna egy lyukas garast sem értük, sőt, igazából még az ezredfordulót követően sem igazán voltak ismertek, mára egyértelműen a fősodorbeli metal egyik legizmosabb képviselői ők, állandó szereplői a fesztivál-körforgásnak és az európai szcéna egyik vezető bandájává nőtték ki magukat.
A tizenegyedik soralbumuk három év után, május 3-án jelent meg a Sony Music gondozásában. Ez az első anyaguk Jocke Wallgren dobossal, aki Fredrik Andersson ütőst váltotta a poszton. A 2016-os "Jomsviking" (lemezkritika ITT) az addigi legsikeresebb anyaguk volt: a legdallamosabb és legbefogadhatóbb mindenképpen és ahhoz képest, hogy konceptlemezről van szó, melyek kevésbé képesek slágereket kitermelni magukból, ez mindenképpen nagy szó. Nos, a "Berserker" nem ilyen: különálló dalok alkotják, természetesen a már jól bevált viking tematika keretein belüli szövegvilággal.
Biztosan minden metalrajongónak van egyfajta hangzás vagy összkép a fejében, ha a death metal kerül szóba. Habár ez az alstílus is ezernyi ágra osztódott már az elmúlt harminc évben, mégis nagyjából mindannyian képesek vagyunk együtteseket, lemezeket, dalokat és általános jellemzőket felhozni. Ha most meghallgatjuk a svédek legújabb korongját, akkor bizony egyetlen tényezőt tudnánk csak említeni, mely egyértelműen a death metal tárházából származik. Ez pedig nem más, mint Johan Hegg frontember bömbölő és több kilométerről is felismerhető éneke (bár itt is van némi változás, erről később).
Valljuk be, a death metal nem death metal hörgés és ultraagresszív vokál nélkül: ha ezt kivesszük az egyenletből, akkor tulajdonképpen semmi sem marad. Több zenekarral is példálózhatnánk (lásd Omnium Gatherum), melyek olyan mértékben változtatták meg zenéjük alapját, hogy tulajdonképpen mára nagyítóval sem találnánk semmit a kezdeti halálfémből, kivéve a hörgést.
Nos, az Amon Amarth még nem tart itt, de úgy érzem, hogy jó úton halad efelé. Félreértés ne essék: semmiféle értékítélet nincs ebben. A svédek nagyon tudatosan és jó érzékkel, igényesen tágítják a stílus és saját zenéjük kereteit: szó sincs itt semmiféle otromba és arcba rúgásként értékelhető váltásról, hanem fokozatosan haladnak egyfajta power/heavy metal irányba.
A "Berseker" hozta eddig talán a legkézzelfoghatóbb jeleit ennek a vonalnak. Új producerrel (Jay Ruston), amerikai (Los Angeles-i) stúdióban lett felvéve az anyag és ez hallatszik is. Sok olyan véleményt olvastam mostanában, melyek szerint az album túlságosan polírozott, mesterkélt, művi hangzással bír, de én nem osztom ezeket. Számomra ez egy bitangul megszólaló, végtelenül profi produkció: ma már furcsa ezt kimondani, de tulajdonképpen minden metallemeznek így kéne valahogy szólnia, azaz komoly stúdióban, komoly produceri segítséggel felvéve, rendesen megdörrentve a hangfalakat.
Annyira hozzászoktunk mára már a gyászos rockipari állapotok által generált fapados garázsanyagokhoz, hogy meglepődünk, ha szembetalálkozunk egy ilyennel. Csak azt felejtjük el, hogy a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években ez az alapkövetelmény volt: az otthoni kismagnós felvételek pedig legfeljebb demókhoz vagy amatőr cuccokhoz szolgálhattak segítségként.
Nos, az Amon Amarth a "Berserker" elkészítésekor egy bizonyos legendás brit zenekar gitárdallamait vette elő sorvezetőként, ez a banda pedig nem más, mint az Iron Maiden. Számtalan alkalommal jönnek elő azok a jellegzetes, ikergitáros Murray-Smith melódiák és riffek: gyakran egészen konkrét - nevezzük némi eufemizmussal - utalások is feltűnnek a dalokban és számomra ez sokszor már inkább zavaró volt, semmint üdvözlendő (a Raven's Flight nyitása több, mint necces).
A másik, azonnal szembeötlő jellegzetesség a gitárszólók szinte teljes hiánya. Ez már inkább tűnik koncepcionális döntésnek és ez valóban egyéni ízlés kérdése lesz a rajongók részéről. De sokadik hallgatás után vettem észre, hogy főleg a középtempósabb szerzemények esetében a dallamok, a nóták húzása simán kárpótolja az embert, azaz igazából nincs hiányérzetünk ebben a tekintetben sem.
A fentiekben említettem már, hogy Johan Hegg több alkalommal is tiszta énekkel, illetve nem is tudom, hogy minek nevezhető orgánummal próbálkozik a számokban. Leginkább szövegmondásként lehetne ezt jellemezni, de számomra ezek a pillanatok jelentették a "Berserker" mélypontjait. Mintha egy igencsak kihívásokkal küszködő amatőr színész próbált volna drámai atmoszférát teremteni egy szinkronmunka során. Nem ezért szeretjük a svéd vikinget: ezt nem kellene folytatni.
A tizenkét tételes, majd' egyórás játékidővel rendelkező korongon azonban van két olyan nóta is, melyet simán le lehetett volna hagyni: az egyik a meglehetősen primitív dallammenettel és szerkezettel rendelkező Ironside, illetve a számomra unalomba fulladó, epikusnak szánt záródarab, az Into The Dark. De szerencsére emellett számtalan olyan szerzeménnyel találkozhatunk, melyek azonnal megragadnak a fülünkben: a When Once Again We Can Set Our Sails, a Crack The Sky vagy éppen a Mjolner, Hammer Of Thor tényleg ütősek.
Az is biztos, hogy a koncertek nagy kedvencévé fog válni a hihetetlenül fogós csatahimnusz, a Shield Wall, illetve a tempósabb Wings Of Eagles is. Szóval igazán nagy változásokra nem kell számítani a "Berserker" kapcsán: több standard heavy metal téma, jórészt középtempós döngölések, nagyon sok megadallamos refrén, a banda rajongói tehát megnyugodhatnak. Azonban ahogy a Stellar Master Elite új anyagának kritikájában korábban már jeleztem is, az izgalomfaktor egész egyszerűen eltűnni látszik a svédek produkciójából. Amit tudnak, azt nagyon tudják, csak éppen ezt már nagyon sokszor hallhattuk tőlük az elmúlt húsz év korongjain. Profi cucc profiktól: ennyi, sem több, sem kevesebb.
8/10
