Rozsdagyár

HEY COLOSSUS – Four Bibles (2019)

2019. május 18. - Chloroform Girl

hey_colossus_album.png

Újra és újra rám tör egy olyan érzés, hogy ma éjjel sorozatnézés helyett inkább más sörével lelocsolt flanelingben, átláthatatlan cigifüstben szeretnék tombolni valami jóféle zajos rockzenére egy újságpapírral kitapétázott pinceklubban. Sajnos azonban rockklubokból szánni valóan kevés van a környéken, dohányozni már rég nem lehet egyikben sem, és amúgy is, régen minden jobb volt, mint az közismert. Ezt az érzést hivatott enyhíteni a Hey Colossus május tizenhetedikén debütáló, sorban tizenkettedik stúdióalbuma.

A Hey Colossus 2003-ban alakult, és összetétele – az alapító Joe Thompson basszeros és Robert Davis gitáros kivételével – azóta folyamatosan cserélődött, tagjai Anglia legkülönbözőbb pontjairól jöttek és mentek. Az ALTER kiadásában megjelent "Four Bibles", akárcsak a korábbi albumok, ismét friss felállással készült, és ez a folyamatos változás és frissülés meg is hallatszik a korongon – a legpozitívabb értelemben.

A "Four Bibles" a maga negyvennyolc perces játékidejével több szempontból üdítő album. A dalok atmoszférája és lüktetése tökéletesen eltalált. A riffek egyszerre nosztalgikusak és frissek; mintha újraélnénk a kilencvenes éveket, és a stílus születésének újszerű erejével ragadnának minket magukkal a stoner rock dalok. Mivel azonban a kilencvenes évek óta sok minden történt a rock/metal színtéren, a vegytiszta stoner ma már nem lenne elég. Azóta ugyanis végigsöpört a kemény zenére vevő hallgatóságon a hardcore-tól kezdve a nu-metalon át az extrém metalig a fémzene minden pokoli serege, immunissá téve hallójáratainkat az egyszerű műfajokra, így a kilencvenes évek stílusait újraélesztve csak a nosztalgiafaktor lenne meg.

A Hey Colossus-t az teszi ma is érvényessé, egyértelmű tehetségükön kívül, hogy pontosan tudják, hol kell egy kis keménykedést becsempészni az amúgy higgadt dalaikba. Mind a számokon belül, mind az albumon kínosan ügyelnek rá, hogy ne terelődjön el a hallgató figyelme. Mindezt úgy, hogy a nyitó szám noise-os intrójától kezdve a záró (és egyben címadó) dal outro-jáig észrevétlenül repül el a lemez játékideje. Ahogy azt szokta az idő jó társaságban.

Erős darab a Memory Gore is, de talán a Confession Bay ragadja meg a legjobban az album hangulatát: bezajosított hangszerek, középtempójú zúzás, és faltól-falig atmoszferikus zajok. De vannak még kiemelésre méltóan energikus darabok. A Palm Hex/Arndale Chins munkahelyi hallgatása például kifejezetten ellenjavallt; az ember már az agresszív, széttorzított nyitó riffektől ki akarja rúgni maga alól a gurulós széket, és stock fotós stílusban szétdobálni az iratait az íróasztalról. Hasonló a hatásmechanizmusa a Babes Of The Plague című dalnak is, csak itt rongálás helyett táncra buzdító rock and rollos ütemek, illetve ronda hetvenes évek mintájú szőnyegen fekve trippelős szekciók váltogatják egymást.

Az album ad lehetőséget pihenésre, a leeresztős, post rockos Carcass legalábbis tökéletes erre a célra, de az instrumentális (Decompression) is mindenképp említésre méltó; zörgős indításával és tompa hangzásával azt az érzést kelti, mint amikor az ember felrakja az apja egyik porosodó bakelitjét a lemezjátszóra abban a reményben, hogy az előző generáció még jó zenét hallgatott.

Ahogy már említettem, a Hey Colossus hajlamos be-be csempészni izgalmas, stílusidegen elemeket zenéjébe. Kifejezetten élveztem az It’s A Low formabontó, öt negyedes ritmusképletét; egy olyan társadalomban, ahol az átlag közönségnek még az ütemre tapsolás is kihívást jelent egy koncerten (de tényleg, mindig elsietik, ez komolyan ennyire nehéz?), kifejezetten üdítőnek tartom az ilyen váratlan megoldásokat, melyek arra késztetnek, hogy ujjaimmal ritmusdobolást mímelve számoljam a negyedeket. Amúgy nem csak emiatt szerettem ezt a dalt a lemezről; van benne valami kellemesen békés, de melankolikus töltet, mint amikor az ember az esőből hazaér egy magányos lakásba; ehhez valószínűleg a váratlanul megjelenő zongorabetét is sokat hozzátesz.

Váratlan izgalmakat tartogat még a The Golden Bough is. Eleinte nem nyújt semmi meglepőt: végtelenségig visszhangosított, higgadt vokál, kellemesen összegabalyodó, egyszerű gitártémák, helyenként be-beütő mély dobok által kísért, békés stoner meditáció. Azonban a jól felépített dal a vége fele olyan izgalmasan kezd el átcsúszni elektro-ba, hogy a kávémat (és a munkámat) félretéve hallgattam feszülten, hogy mi fog ebből kisülni.

A "Four Bibles" egy kitűnően egyensúlyozott darab: trippelős betétei, zajos zúzásai és a modern stílusok felé történő kikacsintásai nem fognak bennünk hiányérzetet hagyni az album meghallgatása után.

8,5/10

hey_colossus_promo.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3314833132

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása