Kezdő metalos koromban, amikor elkezdtem kicsit távolabb látni, mint a Tankcsapda életmű, és megnyíltak előttem a fémzene különféle műfajai, először bizony összekevertem a thrash metalt a black metallal. De mint kiderült, szégyenre semmi ok, a kölni származású Ketzer pont ugyanezt csinálja legfrissebb albumán.

Az öttagú banda most megjelent „Cloud Collider” névre hallgató anyaga immáron ötödik a sorban: a srácok mostanra abszolút profin álltak neki a blackes beütésű thrash lemez elkészítésének. Dalaik agresszívak, sodróak, és bár bele-belemennek a black metal témáinak kliséibe, nem mennek át röhejesbe. A black és a thrash mellé még bedobnak a keverékbe némi melódiát is: semmi könnyedre nem kell gondolnunk, kifejezetten kísérteties, borús dallamokkal operálnak.

A Ketzer varázsát az adja, hogy mindenből pont a megfelelő mennyiséget használják. A thrash elemek kiválóan működnek. A dalok azonnal behúzzák magukkal a hallgatót, a riffek pedig nyakcsigolyát nem kímélő headbangelésre késztetnek. A kíséret néhol súlyos, lassú tempójú zúzás, néhol pedig olyan, mintha valaki gitárhúrokat gyömöszölt volna egy turmixgépbe. Akárhogy is, a Ketzert hallgatva nem tudjuk magunkat nem kőkeménynek érezni.

A vokált nem színezik túl, tiszta ének fel sem hangzik (a The Wind Brings Them Horses-ban egy pillanatra azt hittem, hogy fel fog, de végül kiderült, hogy csak egy lágyabb ordítást hallottam félre). Főleg a rekedt, acsarkodó hörgés dominálja az albumot, de helyenként a black metal elemei is megmutatkoznak. Az ének ilyen jellegű dualitására a legjobb példa a No Stories Left; igazi kőkemény darálással és Immortal-t idéző slejmfelkrákogós károgással kezd, sőt néhány ponton már-már komikus brekegésre hajazó hangok törnek elő az énekes torkából. Emellett viszont, mint egyfajta felelgetés a blackes vokálokra, folyamatosan jelen van Gerrit (más néven I. Destroyer) jellegzetes, karcos üvöltése is.

A német nyelv abszolút a Ketzer kezére játszik a zenéjük brutalitását illetőleg: az albumot elég ingerülten ültem le meghallgatni, de a Keine Angst-ot hallgatva arra gondoltam, ezek a srácok még nálam is sokkal dühösebbek. De nem kell őket félteni, az angol nyelvű számaik semmivel sem kevésbé agresszívak.

Külön említést érdemel a zenekar gitárkezelése, ami nagyon nagyban viszi a hátán a produkciót. Már az instrumentális, tiszta gitáros nyitódarab is azt sejteti, hogy az albumon kiemelkedő szakértelemmel nyúltak a hangszerhez. Ez a többi darabot elhallgatva aztán be is bizonyosodik. Ha kell, tökös riffeket, ha kell, izgalmas, figyelemfelkeltő melódiákat, futamokat dobáltak az ének alá. És bár egyértelműen a produkció egyik legnagyobb erőssége, mégsem tolták túl a virtuózkodást.

A gitár markáns, érdekes, és helyenként kifejezetten epikus, de nem tolja magát reflektorfénybe. Pont úgy vezeti a dalokat, ahogy azt egy jó vezetőnek tennie kell: határozottan, profin, ihletetten, de csapattársaival karöltve. Ennek köszönhetően a Ketzer nem esik bele abba a (szerintem elég lábszagú) formulába, melybe oly sok hörgős zenekar, miszerint hősködő gitár plusz hörgés egyenlő refrén.

A gitáron kívül még a dob szerepe kiemelkedő. A már jól ismert duplázós formulán kívül nagyon sokat tud mutatni, az amúgy is súlyos riffeket pörölyként döngöli a hallgató fülébe, a megőrülős részeknél pedig az embereket a pogóba berángató rajongó zenei ekvivalenseként funkcionál. A legváratlanabb és legtrükkösebb képletekkel tud előrukkolni: legalábbis a műfajon belül (most felejtsük el egy pillanatra a matek metal létezését). A hangzásvilág így egészen változatos és gazdag: a klasszikus pogány, temetőben rogyasztós black metaltól kezdve a jól pogózható, death-es beütésű thrash számokon át az egészen karakán, már-már power metalos szólókig minden területet lefed. A két gitár és a dob elpusztíthatatlan trióként ellenállhatatlan groove-okkal és koponyatörő riffekkel sorozza a hallgatóságot.

A Ketzer albumkészítésben szerzett rutinja a dalok egymás utáni komponálásában is megmutatkozik. Bár a pokolnak külön bugyra van az albumokat random sorrendben hallgató, vagy, még leírni is fáj, a Youtube automatikus lejátszására hagyatkozó embereknek, de a dalokat lemezenként, előírt sorrendben fogyasztó rajongók pontosan tudják, milyen fontos szerepe van a számok sorrendjének. Hányszor hallani zenészeket arról nyilatkozni, hogy a sorrend összeállítása több időt vett igénybe, mint a dalok feljátszása? Itt ez nagyon szépen érvényesül, a nóták észrevétlenül szövődnek egymásba, a dinamika tökéletesen működik, a számok intróit úgy kell kisollóval leválasztani az előző darabok outrójáról, ha külön akarjuk meghallgatni őket.

A "Cloud Collidert" mindenkinek jó szívvel ajánlom, akinek szüksége van negyven percnyi profin komponált zenei kíméletlenségre. Valamint munkahelyi frusztrációk levezetésére is csodaszerként működik.

8,5/10