A világ egy kis falu - ahogy szokták mondani jól értesült véleményvezérek. Míg akár három-négy évtizede is lehetséges volt tulajdonképpen teljes névtelenségben-arctalanságban leélni az életünket, ha úgy óhajtottuk, mára az Internet és a közösségi média korában ez színtiszta lehetetlenség. Pillanatok alatt kideríthető egy személy kapcsolati hálója, érdeklődési köre, fogyasztási szokásai, illetve tényleges múltja is. Nos, ezt csak azért hozom fel, mert egy igen kellemetlen és sok kérdést felvető problémába futottam bele, ráadásul a legváratlanabb okból kifolyólag.
A rengeteg beérkező promó között tulajdonképpen véletlenszerűen dől el, hogy melyik kelti fel az érdeklődést: lehet ez egy remek lemezborító, szokatlan zenekari fotó, érdekesen hangzó együttesnév vagy albumcím, esetleg maga a kiváló felvezető dal is. A francia Deathspell Omega új anyagába így futottam bele: szégyen, nem szégyen, a promócucc elveszett a többi között, de ahogy utóbb véletlenül belefüleltem a "The Furnaces Of Palingenesia" című hetedik sorlemezükbe, mely május 24-én jelent meg a Norma Evangelium Diaboli gondozásában, azonnal írni akartam róla.
Az underground metalban a banda afféle legenda: tulajdonképpen ők hozták létre az avantgárd feketefémet harmadik albumukkal és azóta is változatlanul (és igen magas) színvonalon alkotnak. Zenéjükre jellemző az elborult, disszonáns riffek és a lúdbőröztető atmoszféra alkalmazása, illetve a black és a death metal zsánereken és rajongói elvárásokon messze átívelő vegyítése.
Ha rejtőzködő zenekarról van szó, ráadásul olyanról, mely szándékosan bújik álnevek mögé és célzottan nem ad ki magáról információt vagy fotót, még a kiadón keresztül sem, akkor nem marad más hátra, mint a világhálón bogarászni a legkülönbözőbb (akár fals) adatmorzsákat is. Hamar kiderült, hogy a francia avantgárd black metal banda 1998-ban alakult meg, élő fellépéseik nincsenek, interjút nagyon ritkán adnak, felállásuk ismeretlen, habár úgy hírlik, hogy a trió frontembere a finn Mikko Aspa. Az ő neve jutott el hozzám egyedül a tagok közül (ha igaz a pletyka), így rákerestem a munkásságára: nos, a bajok itt kezdődtek.
Igen hamar kiderült ugyanis, hogy delikvensünk egy igazi keményvonalas neonáci figura, igen kellemetlen mellékzöngékkel tarkítva amúgy is súlyos pedigréjét. Zenei elfoglaltságai mellett extrém pornográfiával is foglalkozik (talán, mint fotós és kiadó, további személyes szerepvállalásába már nem óhajtottam belemászni), de több olyan, igen jól dokumentált cikket is elolvastam, melyekből kerek-perec kiderül, hogy Mikko Aspa nem egyfajta euroszkeptikus vagy akár éppen nemzeti radikális ideológiát tol, hanem szvasztika előtt fellépő, totálisan vállalhatatlan dalszövegekkel dolgozó igazi náci bandákat támogat, ad ki vagy éppen játszik azokban.
Szerencsére azonban a francia Deathspell Omega formációnak nincs köze ehhez a színtérhez vagy éppen ideológiához: saját bevallásuk szerint dalszövegeik a sátánizmussal foglalkoznak metafizikai szinten, illetve teológiai-filozófiai vonatkozásúak és sehol sem találtam olyan említést, mely bármilyen párhuzamot vont volna a zenekar és a fentebb vázolt szcéna között.
Azonban számtalan világjobbító-progresszív-radikálbal-antifasiszta blog vagy cikkíró szólított fel a világhálón mindenkit amúgy összességében, hogy azonnal hagyjon fel a csapat lemezeinek és pólóinak vásárlásával, ne menjen el a koncertjeikre, sőt, ostromolja meg a koncerthelyszíneket és promótereket, akik hajlandóak felléptetni őket. De jó néhányan tovább is mentek, pápai átokkal sújtva mindazon rock/metal felületeket, melyek egyáltalán írni merészelnek a franciákról. Azaz komplett és hiánytalan boszorkányüldözés indult, amúgy a Völkischer Beobachter vagy éppen a Kuruc.info nyomvonalán.
Ma már ez valamiféle tömegsporttá vált: egy csoport (vélt és leginkább csak általuk osztott erkölcsi felsőbbrendűségének és megfellebbezhetetlen igazságának sziklaszilárd tudatában) kipécéz egy számára ellenszenves másik társaságot vagy személyt, majd ráereszti a háború kutyáit (saját szélsőségeseit, megmondóembereit, blogíróit, stb.). Az indok bármi lehet, nézzük sorjában: vélt vagy valós szélsőjobboldali ideológia, rasszizmus, homofóbia, bevándorlásellenesség, nőgyűlölet és nők elleni verbális vagy fizikai abúzus, abortuszellenesség, sőt, ma már nagyot megy az állatvédelem és a vegetarianizmus is (gondoljunk csak a Týr Feröer-szigeteki folk/viking metal bandára, melynek egyik tagja rendszeres résztvevője a hazájában évente megrendezett cetvadászatnak, ezzel váltva ki az állatvédő szervezetek bojkottra szóló felhívását és támadásait).
Van-e bármi köze egy műnek alkotója (vagy éppen előadója, erre is volt már példa) magánéletéhez, tetteihez, politikai vagy világnézeti meggyőződéséhez, személyes kapcsolataihoz (természetesen a propagandacélú és -szándékú didaktikus produktumok kivételével, melyek helye a szeméttároló)? Létezik-e bármiféle olyan kritérium, feltétel vagy ezek meghatározására hivatott ítélőszék, melynek révén kijelölhető egy művészi alkotás helye, szerepe, minősége?
Borzasztóan bonyolult kérdés ez. Egyik nagy kedvencem Szabó István Mephisto - Redl ezredes - Hanussen Oscar-díjas filmtrilógiája: ne nézzem, mert a rendező '56-ot követően hat-hét éven át kommunista besúgóügynök volt és legbizalmasabb kollégáiról, a magyar művészeti élet színe-virágáról jelentett? Vagy ne szeressem Louis-Ferdinand Céline francia író Utazás az éjszaka mélyére című zseniális regényét, a XX. század egyik legnagyobb irodalmi alkotását amiatt, mert írója fajgyűlölő pamfleteket írt és támogatta a kollaboráns Vichy-kormányt a második világháború alatt? Ugyanez elmondható Wagner operáiról, Ezra Pound költeményeiről, Zelk Zoltán Sztálint és Rákosit dicsőítő verseiről és a sor folytatható a végtelenségig, kinek-kinek ízlése szerint.
Ha egy ilyenben engedünk, akkor nincs okunk arra, hogy a többiben ne tegyünk így: és máris mások mondják meg nekünk saját érdekeik szerint, hogy mit nézhetünk, olvashatunk, hallgathatunk, szerethetünk. A Deathspell Omega együttes kapcsán mindezek a kérdések felvetődtek bennem, a saját válaszom azonban az, hogy a zenekar produkciója kiváló, semmiféle utálatos politikai mondanivalót nem tartalmaz vagy sugalmaz, így nincs okunk arra, hogy ne írjunk róluk, legyen bármilyen visszatetsző és megvetendő a (vélt vagy valós) frontemberük politikai beállítódása.
Magunknak okoznánk a legnagyobb kárt, ha csípőből elutasítanánk bizonyos művészeti teljesítményeket azért, mert alkotója vagy előadója a miénkkel ellentétes (vagy éppen minden jóérzésű ember számára) elfogadhatatlan dolgokat tett vagy mondott magánéletében. A franciák lemeze pedig 2019 egyik legizgalmasabb és legerősebb extrém/black metal anyaga, ez kétségtelen.
A Deathspell Omega már pályája elején, harmadik soralbuma környékén szakított a hagyományos, norvég black metallal és valami egészen furcsa, szinte kortárs komolyzenei hatásokat megidéző zenét fejlesztett ki. Valahogy semmi sem passzol itt a feketefém kategóriájába, mégis kétségtelenül ezt az atmoszférát árasztja a korong minden tétele. Átkozottul összetett és kaotikus elsőre minden hang, de nagyon szépen kisimulnak a dolgok, ha a mélyére ásunk.
A frontember hangja sem a konvencionális blackes károgás, inkább valami középregiszteres, gyűlölettel teli acsarkodásnak hat az ének. A tradicionális, tremolós, blackbeates black metal daráláshoz még talán a The Fires Of Frustration tétel áll a legközelebb, de leginkább a középtempós, kimért és kifejezetten vészjósló atmoszférájú szerzeményekben sikerül ezt a kozmikus, időn és téren túli entitásokkal és fejleményekkel teli világot bemutatniuk a franciáknak.
Átkozottul hangulatgyilkos anyag a "The Furnaces Of Palingenesia": nap közben fölösleges a hallgatása, még az éjszaka lehet a legmegfelelőbb időszak a befogadásához. Érdemes a kislemeznótaként kihozott Ad Arma! Ad Arma! című számmal kezdeni, mert talán ez az egyik legbefogadhatóbb és húzósabb tétele a korongnak.
Nincs túlhúzva semmi: tizenegy dal háromnegyed órában, de ennyi pontosan elég is. Számomra olyannyira depresszív és ultrasúlyos élménynek bizonyult, hogy utána egy Abbath vagy Dimmu Borgir kifejezetten andalító, rádióbarát megoldásnak tűnt. Az album egyébként kegyetlenül jól is szól: a promószöveg szerint a csapat analóg módszerekkel vette fel az egész lemezt és valóban puha, kerek a hangzás, korántsem valami digitális csikorgással van dolgunk. Az éjsötét számokat alkalmanként billentyűs betétek, illetve az anyag vége felé a tiszta énekhez megtévesztően közelálló vokális produkció is színezi, szóval unatkozni nem fognak az extrém metal rajongói.
A "The Furnaces Of Palingenesia" egészen zavarba ejtően és meghökkentő módon tömény, de mégis zseniális anyag. Ha valaki el tud vonatkoztatni a cikk első felében leírtaktól, illetve maximálisan nyitott a teljesen elszállós, kísérletezős, modern metal irányába, annak ez a korong hónapokra elég feldolgoznivalót kínál. Kár lett volna kihagyni.
9,5/10
