Amikor egy black/death albumot elkezdünk hallgatni, nagyjából sejtjük, hogy az első riffek után milyen típusú extrém vokálok támadására számíthatunk. Hurutos hörgés, száraz károgás; ezekre nem csak az orvostudomány, de a hallgatóság is ki van képezve. Viszont semmi nem készíthet fel minket arra, amit Onielar művel a Bethlehem legújabb, a Prophecy Productions gondozásában megjelent albumán.
Az Internet tele van olyan gyűjteményekkel, melyek azt taglalják, kit milyen rajzfilm traumatizált gyerekkorában: sokszor a mesék, melyeken felnövünk, felnőtt fejjel olvasva érthetetlenül nyomasztóak, szomorúak vagy zavarba ejtők. És nem is kell feltétlenül a képernyőn keresztül szerzett lelki sebekből kiindulni: gondoljunk csak a Grimm mesékre. Kecskegidákat felfaló farkasok, a hercegi frigy reményében öncsonkító nővérek, emberevő boszorkány?
Ezek a karakterek, a megfelelő körítéssel a mai napig képesek a hidegrázást hozni az emberre, és így visszatekintve nem is értem, hol tűnt jó ötletnek gyermekkoromban azzal ágyba dugni, hogy „És miután napokig ketrecben hizlalta, hogy aztán kemencében megsüsse és megegye őket, Jancsi és Juliska végül egy ügyes csellel elevenen elégette a gonosz boszorkányt a saját kemencéjében. Jó éjszakát!”.
Nem csoda, hogy ezek után elemi erővel hatott rám a Bethlehem májusban napvilágot látott „Lebe Dich Leer” című albuma. A szokásos, extrémnek nevezett, de számomra már megszokottnak mondható károgós-vérhányos hörgés helyett ugyanis olyan elemi erejű süvöltés fogadott, melytől égnek állt a szőr a hátamon. Mintha egy banshee szabadult volna el az óvilág mondáiból, hogy fájdalmát a modern korral is tudassa. A horrorfilmbe illő vokáloknak pedig kiváló hordozóanyagként szolgált a nyers, rideg, de mégis fantáziadús, helyenként a műfajból kiszakadni hajlandó zenei kíséret.
A Bethlehem, bár kilencvenes évekbeli alakulásakor egyértelműen a depresszív black metal vonalat erősítette, új albumán több területet is bebarangol. A korongon természetesen a black dominál, de kapunk némi death-es darálást, thrashes keménykedést, illetve különös, atmoszferikus, nyugis fejezetek is be-becsúsznak a dalokba. Ezen kívül erősen érezhető még a new wave hatása is: az An Gestrandeten Sinnen a maga relatíve optimista, dúros hangzásával és tiszta akkordjaival jó példa erre a jelenségre.
Ami viszont black, az nem viccel. Karzov gitárjátéka minden, csak nem kíméletes: a Niemals Mehr Leben meglepően higgadtan induló intróját olyan effekttel szakítja meg, mintha valaki tiszta erőből húzogatná végig a körmeit egy krétatáblán fel és alá. A dobok agresszívak, erőteljesek: a duplázó a lemez hallgatásától több kilométerre is alaposan megdolgoztatja a szeizmográfokat, a Dämonisch Im Ersten Blitz témái pedig egyszerűen gyomorfal remegtetőek. A perkussziós szekciót eleve dicséret illeti, tökéletesen hozzák a blackes megőrülést, alig észrevehetően kísérik végig a csendesülős szakaszokat, és izgalmas ritmusképletekkel, kihagyásokkal trükköznek, ha a szükség úgy hozza.
Az album leghosszabb darabja, a Wo Alte Spinnen Brüten vonultatja fel talán legszemléletesebben a banda eszköztárát. A bő hét perc alatt az együttes több arcát is megmutatja. A hosszan kitartott riffek mellett a vokál hozza a black metalból ismert kántálós, gyors károgást, viszont mindezt nem kásássá torzított gitárok kísérik, sokkal inkább a mélyen csattogó, kemény thrashes riffek dominálnak. Több elmélázós, instrumentális leülést is kapunk a tébolyult verzék között, melyek olyan hirtelen, minden átmenet nélkül váltják a zúzást, mintha a hullámvasúton behúznánk a vészféket. Vagy inkább szellemvasúton... Onielar hangja talán ebben a dalban teljesül ki legjobban.
A velőtrázó sikítás néha már-már hörgésbe csap át, a sűrű szövegfolyamokat pedig olyan erőteljesen énekli végig, hogy nem tudom elképzelni, milyen tüdő képes erre a teljesítményre. A technikán túl azonban az érzelmek is ebben a dalban mutatkoznak meg legjobban: az ének helyenként annyira zavarba ejtően fájdalmas, hogy szinte magunk előtt látjuk a kelta mondavilágok boszorkányát, ahogy fülsiketítő üvöltésével gyászolja egy elhunyt családtagját.
Bár rendkívül tehetséges zenészgárda dolgozik mögötte, az album velejét mégis csak a kivételes vokál adja. A technika hibátlan: a mélyre hangolt, kemény riffek felett megeresztett tökös be-benyögések minden farmermellényes thrashert kenterbe vernek. Valamint a német nyelv és a new wave-es ihletettség figyelmen kívül hagyása mellett is letagadhatatlan rokonság fedezhető fel a nyolcvanas évek ikonikus alakjával, Nina Hagennel, aki a női extrém vokál egyik úttörője volt – még ha azóta olyan együttesekkel, mint a Jinjer vagy az Arch Enemy, egészen messzire is kerültünk az általa képviselt énekstílustól.
Viszont a vokál legerősebb eleme egyértelműen a fémjellé vált, hisztérikus süvöltés. A vérfagyasztó, gurgulázó sikolyok megelevenítik a gyermekkori mesék felnőtt fejjel realizált, hidegrázós valóságát. A mostoha, aki nevelt lánya kivágott szívét kéri a korabeli bérgyilkostól? Gyerekeket erdei kunyhójába csaló és megevő öregasszony? Az Ode An Die Obszöne Scheußlichkeit végén felhangzó rikácsoló nevetés minden, boszorkányoktól való, eddig alaptalannak tartott félelmet indokolttá tesz. Én ma este legalábbis be fogok nézni az ágyam alá.
9/10
