Az utánzás a hízelgés legőszintébb formája: Charles Caleb Colton angol író ötlötte ki ezt az aforizmát valamikor a XIX. század legelején, mely tökéletesen igaz a rockzene esetére is. Ahogy Jack Black is látványosan mutatta be ezt a Rocksuli című örök filmklasszikusban, a bandaalapítás legelső fázisa a zenei egység kialakítása, amit a közös kedvencek dalainak agyonjátszásával lehet a leghatékonyabban elérni. Ez így megy, mióta világ a világ: minden együttes feldolgozásokkal kezdi egy külvárosi próbateremben vagy a szólógitáros szüleinek hátsó garázsában. Vannak azonban olyan zenekarok, melyek sosem tudnak túllépni ezen a szinten és örökre beleragadnak a kópiacsapat pozíciójába, bármennyire hangosan is tagadják ezt.
Minden világhírű bandára jut több ezer, mely a példakép berobbanását követően azonnal hangszert ragad, rátapad a monitorra, tévéképernyőre, illetve a lemezekre és hangfalakra, hogy hangról-hangra, illetve mozdulatról-mozdulatra lekopírozza kedvencének minden hajlítását, manírját és dallamfordulatát (gyakran még a kiejtését is). Teszi mindezt annak reményében, hogy a sztár megrázott sörényéből rá is ragad valamiféle kihullott csillámpor és a sikerből származékos módon ő is részesedhet.
Értelemszerűen a legnagyobb nevű előadókat és együtteseket utánozzák a legtöbben: tíz-tizenöt évente (amikor a rövid távú emlékezet már részben kitörölte az előző évtized trendjeit és előadóit) ismét feltámadni tűnik egy már elfeledett stílus és annak bandái, hiszen a csecsemőnek minden vicc új, így zseniális, forradalmian átütő újításként lehet eladni a legátlátszóbb és legkínosabb kópiaprodukciókat is.
Gyakorlatilag se szeri, se száma azoknak a fiatal brigádoknak, melyek pályájuk kreatív csúcspontját a '60-as, '70-es, illetve '80-as évek ikonjainak feltámasztásában látják elérni. Sokan közülük még lemezt is képesek kiadni (természetesen saját finanszírozással), de igen hamar eltűnnek a süllyesztőben és még csak érdekességként sem maradnak meg a rockipar darálójában. Vannak azonban olyan együttesek, melyekről ideig-óráig akár a rock 'n' roll aktuális megmentőjeként is áradozik a kiadók által kellőképpen lekenyerezett szaksajtó (ez talán a legkínosabb az egészben): a legszerencsésebb kimenet az, amikor a szóban forgó banda a vállalhatatlan utánzóművészeti fázis után megtalálja hangját és saját lábára áll.
Nem a vendéglátóipari szakemberek által működtetett vállaltan tribute- vagy feldolgozáscsapatokról szól a cikkünk, de még azokról sem, akik egy-egy dalukban (véletlenül vagy szándékosan) plágiumgyanús módon másoltak le egy világhírű (vagy akár teljesen ismeretlen) szerzeményt. Itt kifejezetten olyan előadók szerepelnek, akik jórészt egész karrierjüket, de mindenképpen annak egy jelentős részét egy másik rocklegendának köszönhetik.
10. Oasis
Régi toposza a brit könnyűzenei sajtónak, hogy hazájuk rockzenéje ötven éve nem tud szabadulni a The Beatles hatása alól és tulajdonképpen az angol popszíntér saját zenekarain keresztül folytatja a gombafejűek életművét. Ez lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, mindenesetre a Manchester városában 1991-ben megalakult, az ír származású Gallagher-fivérek által fémjelzett Oasis csont nélkül hozta a The Beatles hangzás- és dallamvilágát, Liam Gallagher frontember pedig John Lennon megjelenését, manírjait és hangját csempészte vissza a '90-es évek Nagy-Britanniájába.
A brit rocksajtó egyszerűen és találóan csak megszállottságnak nevezte a testvérek Beatles-mániáját. Liam a fiát is Lennonnak nevezte el, Noel Gallagher pedig az alábbiakat nyilatkozta 1996-ban a Q magazinnak: "Ez több, mint megszállottság. Ez életem vezérlőelve. Még azt sem tudom, hogy hogyan magyarázzam ezt meg saját magamnak. Minden egyes általam megírt dalnál óhatatlanul összehasonlítom azt a The Beatles teljesítményével."
Azért Beatles-mánia ide vagy oda, az Oasis gyakorlatilag egyedül teremtette meg a britpop hullámot a kilencvenes évek közepén, saját maga is számtalan utánzót szerzett és 2009-es feloszlásuk óta is bőven témát szolgáltatnak mindenkinek, aki a brit rockzenével foglalkozik, azaz rajongóknak és újságíróknak egyaránt.
9. Creed
A '90-es évek legelejének legnagyobb zeneipari áttörése a Seattle városához köthető grunge mozgalom volt. A Nirvana, a Pearl Jam, az Alice In Chains és a Soundgarden egy-két év alatt teljesen átformálta a rockzenét, megásva ezzel a '80-as évek egyeduralkodójává vált glam és heavy metal sírját is. Bár azóta már a grunge is a múlté (helyét a nu metal, majd a különböző -core alstílusok vették át az ezredfordulót követően) és a tradicionális metal is visszatért a köztudatba, de korábbi népszerűségét és státuszát már sosem nyerte vissza.
A grunge fokozatos átalakulásával jött be a képbe az alt-metal is, melynek követésével sok fősodorbeli metalbanda is megpróbálkozott (emlékszünk még a Metallica 1996-os Until It Sleeps című zsánerklipjére?). Azonban a grunge megszülte saját maga utódját is a post-grunge képében. Ez az alstílus már csak dallamfordulataiban vagy éppen világfájdalmas, köldöknézős atmoszférájában emlékeztetett elődjére, de sokkal rádióbarátabb és slágeresebb is volt.
Ennek a vonulatnak volt legsikeresebb képviselője Scott Stapp énekes és Mark Tremonti gitáros zenekara, a Creed. A csapat 1999-es "Human Clay" című albuma hatalmasat robbant, de a siker hamar felemésztette a bandát. Scott Stapp és a Creed állandó céltáblája volt a rocksajtónak és a grunge közönségének: Tesco-gazdaságos Pearl Jam-kópiának tartották sokan és ez őket láthatóan zavarta is. Bár nem ezért, de a brigád 2004-ben feloszlott, a hangszeres szekció létrehozta az Alter Bridge formációt Myles Kennedy frontemberrel, illetve Mark Tremonti saját magáról elnevezett együttese is rendszeresen adja ki hard rock anyagait. 2009-ben aztán a Creed ismét összeállt egy lemez és egy világ körüli turné erejéig, de azóta sem igazán hallani a zenekarról.
8. Marillion
A brit Marillion külön pechje, hogy rossz időben kezdték el pályafutásukat. Egy évtizeddel korábban indulva részesei lehettek volna a '70-es évek progresszív rock robbanásának, de mire a '80-as évek első felében rendesen beindult a szekerük, kedvenc és általuk játszott stílusuk pontosan olyannyira anakronisztikus volt a post-punk, hardcore és new wave hullám Angliájának kellős közepén, mint a Thürmer Gyula vezette Munkáspárt körülbelül bármikor.
A Fish művésznéven szereplő frontember (Derek William Dick) teljes megszállottja volt a Peter Gabriel vezette Genesis zenekarnak. Bár Peter Gabriel 1975 végén otthagyta a bandát, de zenéjük alapvetően befolyásolta a teljes színteret. Fish még Gabriel arcfestését, manírjait és komplett vokális produkcióját (ne kerteljünk, a hangját) is lemásolta és a Marillion első két albuma tulajdonképpen az 1972-73 környéki Genesis kreatív (de inkább hangról-hangra történő) újraértelmezése. Fish olyannyira odavolt Peter Gabriel produkciójáért, hogy egyszer éjnek évadján egy telefonfülékből fel is hívta a sztárt és elénekelte neki a közel 23 perces Supper's Ready című Genesis-klasszikust. A megdöbbent Gabriel állítólag percekig meg sem tudott szólalni: aztán hogy mikor sikerült megszakítania az a capella előadást, arról már nem szól a fáma.
Szerencsére a Marillion pályája gyökeres fordulatot vett a zseniális, "Misplaced Childhood" nevű harmadik sorlemezükkel, mely óriási siker lett és egyértelmű szakítást jelentett a Genesis-mániával. A változás aztán még nyilvánvalóbb lett, miután Fish 1988-ban távozott a csapatból és helyére a teljesen más hanggal rendelkező Steve Hogarth érkezett, akivel végleg megszűnt a legendás brit prog-rock együttessel fennálló bármiféle hasonlóság.
7. Airbourne
Ausztrália leghíresebb és a világ egyik legfontosabb és legsikeresebb hard rock zenekara az AC/DC. Sokan mondják, hogy a banda ugyanazt a három-négy akkordból álló alap blues-rock'n roll receptet tolja dalról dalra és lemezről lemezre, de ha ez ennyire egyszerű lenne, akkor másoknak is sikerült volna mindaz, ami a Young-testvéreknek. De egyszerűen ez eddig senkinek sem sikerült, pedig tízezerszámra alakultak a klóncsapatok, de értelmezhető népszerűséget (és tegyük hozzá, minőséget) egyik sem igazán tudott elérni.
A követők egyike a szintén ausztrál Airbourne: az O'Keeffe-testvérek 2003 óta tolják az ipart, a lendület és dinamizmus megvan, de egész egyszerűen hiányzik belőlük a Young-szerzőpáros slágerérzékenysége, tehetsége és karizmája. Rendben van a produkció, csak éppen a lényegnek, azaz az eredetiségnek nem találni nyomát a zenéjükben. Ráadásul ezt már egyszer az AC/DC sokkal jobban megírta, akkor viszont marad a kérdés, hogy mi szükség az Airbourne produkciójára?
6. The Darkness
Utánozni természetesen mindig a legnagyobbakat érdemes: mi értelme volna teljesen ismeretlen csapatok másolataként előállni? Ezzel pont a stratégia lényege veszne el: a kezdő bandák a kopírozással próbálnak hitelességet és azonnali felismerhetőséget szerezni ahelyett, hogy a sokkal nehezebb, lassabb és kevésbé kifizetődő utat választanák, azaz saját személyiségükkel, zenéjükkel és karizmájukkal hódítanák meg a rajongókat.
A 2000-ben megalakult angol The Darkness egyből belecsapott a lecsóba és minden idők egyik legikonikusabb bandáját, a Queent és frontemberét, a nem kevésbé zseniális Freddie Mercuryt pécézte ki magának. A csapatot olyannyira nem vette komolyan a rocksajtó és a lemezkiadók, hogy egyszerűen csak viccbandának hívták őket. Megjelenésükben, zenéjükben egyértelműen megidézték a '70-es évek közepének hangulatát, éppen ezért ért váratlanul mindenkit 2003-ban a "Permission To Land" című debütalbumuk és az I Believe In A Thing Called Love című kislemeznótájuk mindent elsöprő sikere. Pillanatok alatt váltak a legnagyobb brit sztárokká (a korongból igen gyorsan elkelt 1,5 millió példány csak a szigetországban), azonban a hírnév kérészéletűnek bizonyult. Második albumuk már korántsem volt ilyen népszerű, a frontember, Justin Hawkins pedig 2005-ben alkohol- és kokainfüggőségét legyőzve ki is lépett a zenekarból, így az fel is oszlott. Természetesen a nosztalgiavonat őket sem kerülhette el: 2011-ben újjáalakultak, sorban adják ki lemezeiket, de ezeket már nem övezi akkora felhajtás, mint a kétezres évek közepén.
5. Primal Scream
A brit Primal Scream a '80-as és '90-es évek fordulóján robbant be a zenei életbe: 1991-es "Screamadelica", illetve 1994-es "Give Out But Don't Give Up" című albumaikat a rocksajtó a rock'n roll, a pszichedelia és az akkoriban újnak számító angol elektronikus/acid szcéna elegyének nevezte, de sajnos visszatekintve ez leginkább csak átlátszó marketingszövegnek tűnik. Elég meghallgatni a kislemezdalokat: ezek bizony csak újrahasznosított Rolling Stones-témák és dallamok körülbelül a legendás banda "Exile On Main St." és "It's Only Rock 'n Roll" korongjai által fémjelzett korszakából.
A dolgon az sem segített sokat, hogy Bobby Gillespie frontember hangja, mozgása, modorossága egy az egyben Mick Jaggerére hajazott és nehéz lenne ebből azt a következtetést levonni, hogy mindez a puszta véletlen műve. A zenei magazinok a Rocks című slágerüket egyszerűen a valaha volt legjobb Rolling Stones-nótának nevezték, melyet nem a Rolling Stones írt. Mondjuk ezzel nehéz lenne vitatkoznunk.
4. Soen
Az utánzás ténye akkor a legnyilvánvalóbb, amikor egy teljesen egyedi hangzású zenekar a célpont: az amerikai metalbanda, a Tool pedig pontosan ilyen. Sem előzménye, sem pedig értelmezhető folyamodványa nem volt a csapat zenéjének, mert annyira karakteresen eltérnek mindentől, ami a metalt az elmúlt húsz-huszonöt évben jellemezte. Maynard James Keenan teljesen egyedülálló hangszíne és előadásmódja, a jellegzetes Tool-riffelés és ütemtörések mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy bármiféle másolás kínosan nyilvánvalóvá váljon már az első pillanatban.
Nos, a svéd progresszív metal zenekar, a Soen mindezzel nem sokat törődik: az Opeth korábbi dobos-zsenije, Martin Lopez 2010-ben hozta össze bandáját Joel Ekelöf énekessel és zenéjük (eufemisztikusan fogalmazva) vezérlőelve a Tool munkássága. Ehhez elég meghallgatni az első két lemezüket: minden ugyanaz, szinte hangról hangra. A korrektség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy utolsó két albumukkal már tudatosan távolodnak ettől a világtól.
3. Orchid
A Black Sabbath Ozzy-féle verziója tulajdonképpen egymaga felelős a heavy metal (ezen belül a stoner és a doom alstílusok) létrehozásáért. Természetesen számtalan másik zenekar is hozzájárult ehhez (Deep Purple, Led Zeppelin, stb.), de a mai metalzene azokon az alapokon nyugszik mind zenei, mind pedig minden egyéb értelemben is, melyet a britek a hetvenes évek legelején megalkottak.
Ennek megfelelően a Black Sabbath az egyik leginkább másolt együttes a rockszcénán belül: ha rosszindulatúak akarunk lenni, akkor akár az egész stoner doom világot és az összes ott tevékenykedő bandát egyszerű kópiazenekarnak nevezhetnénk. Furcsa mód valahogy minden egyes hasonszőrű brigád énekese elsődleges feladatának érzi Ozzy hangjának és színpadi viselkedésének utánzását: mintha enélkül nem lenne hiteles a dolog, mintha a saját hangszín használata megkérdőjelezné a produkciót.
A 2007-ben megalakult amerikai Orchid azonnal jelzi, mi az ábra: saját magukat egy Black Sabbath-nótáról nevezték el és hát bizony minden korongjuk olyan, mintha azok egy Birminghamben található rég lezárt pincestúdió mélyéről kerültek volna elő egy elvetélt Black Sabbath lemezfelvétel relikviáiként. Hasonlóan, mint az Airbourne esetében, adódik a kérdés: mi szükség van erre?
2. Kingdom Come
Listánk legfelső régióiban a rettenetesen kínos produkciók állnak, melyeknek kellemetlenségét csak tetézi a kópiabandák reakciója a felmerült összehasonlításokra. Ennek egyik legkirívóbb példája a német/amerikai Kingdom Come: a banda 1987-ben alakult meg, 1988-ban jöttek ki azonos című debütalbumukkal, melyről a Get It On című tétel azonnal eléggé sikeres is lett. Az akkoriban egyeduralkodó glam metal szárnyán a korong átlépte az USA-ban a platinastátuszt (egymillió eladott példány), beindult a turnékör is és az átmeneti népszerűség még a második lemez arannyá válásáig is kitartott, de aztán 1989-ben személyes problémák miatt feloszlottak.
Azonban akadt egy kis probléma: a Get It On rádiós játszásakor a hallgatók sorra telefonáltak be, mert azt hitték, hogy a Led Zeppelin alakult újjá és friss dalukat adja le éppen az állomás. Olyannyira nevetséges volt a teljesen átlátszó utánzási manőver, hogy a sajtó egyből Kingdom Clone névvel látta el a brigádot. Jimmy Page, a legendás brit csapat gitárosa pedig az alábbiakat nyilatkozta: "Természetesen van az a pont, amikor már a dolog túlmegy a tiszteletadáson és ez elég kínossá és zavaróvá tud válni, amikor olyan produkciókkal találkozol, mint a Kingdom Come. A riffek és témák egy az egyben történő kopírozása ... nos, az már más tészta."
A jelenség híre futótűzként terjedt el a rockszíntéren: olyannyira, hogy a legendás észak-ír gitáros, Gary Moore 1989-es "After The War" című albumán Ozzy énekével feltett egy Led Clones című nótát is, tökéletes pontossággal fogalmazva meg ezt a totálisan gagyi, sufnijellegű iparosmunkát. A legröhejesebb azonban az, hogy Lenny Wolf, a Kingdom Come frontembere szembesülve a vádakkal képes volt azt nyilatkozni, hogy életében nem hallott a Led Zeppelinről és a legfontosabb hatásai igazából a The Beatles és az AC/DC. Szerinte ezek az összehasonlítások mindig is igaztalanok voltak. Na igen: ahogy az utánzásnak, úgy a pofátlanságnak sincs határa.
1. Greta Van Fleet
A rockzene mai állapotát tökéletesen leírja az a helyzet, mely az amerikai Greta Van Fleet zenekart veszi körül. Ami 1988-ban vállalhatatlanul ultraciki volt és gyakorlatilag azonnali körberöhögést eredményezett a Kingdom Come számára, az ma dicsőítő ódákat eredményez. A teljes amerikai rocksajtó egyként borult le a Greta Van Fleet előtt (most hagyjuk is, hogy a tőrőlmetszett amerikai, Michigan állambeli frontember valahogy még angol akcentust is magára szedett valami csoda folytán és úgy énekli rendkívül eredeti dalait): szerintük a brigád menti meg a rock'n rollt és mutat utat a jövőbe. Hogyne. Pedig egy valamit tanulhattunk csak meg az elmúlt évtizedekben: a nosztalgia a rockzene halála, a múltba pedig nem vezet visszaút.