Rozsdagyár

ANTROPOMORPHIA - Merciless Savagery (2019)

2019. július 08. - Chloroform Girl

antropomorphia_merciless_savagery_cover_300dpi_800.jpg

A minap a neten szörfözve beleszaladtam egy kiváló albumborítóba – sajnos nem valódi lemez lapult mögötte, hanem csak egy humoros kedvű photoshop-mester fantáziája. Az előadó a Dads (Apukák) nevet viselte, a lemez pedig, a hátlap tanulsága szerint, olyan örökzöldeket tartalmazott, mint például a „Kérdezd anyádat!”, a „Zokni-szandál”, vagy a „Csak pihentetem a szemem”. Persze egy viccet azzal lehet a legjobban elrontani, ha elmagyarázzuk, de láthatjuk, hogy a szerző itt bizony a kertvárosi kedélyes, ámde rossz humorú, drapp térdnadrághoz tökig zoknit húzó tipikus családapa sztereotípiájára építette művét. Nem túlzok nagyot, ha azt mondom, az AntropomorphiA legújabb albuma az a death metalnak, mint a Dads az apukáknak.

A sztereotípiákat lehet szeretni vagy nem szeretni, de tagadni felesleges. Sztereotípiák léteznek, és csak rajtunk áll, mit kezdünk velük. Használhatjuk gúnyolódásra, előítéletek kreálására, öniróniára, de okosan adagolva kiváló humornak is lehet a táptalaja. Akármennyire szeretjük mi, metalosok, azt hinni, hogy mi vagyunk a társadalom feketebárányai, a megfejthetetlen különcök, a fősodorral szemben úszó szegecses-láncos lazacok: bizony, minket is le lehet írni pár képlettel. De baj ez? Nem feltétlenül.

Talán az okkult témákat, az erőszakot, és általában a sötét, vészjósló dolgokat szeretik a legjobban ránk húzni. És tegyük a kezünket a szívünkre, bőven adunk rá okot... Vannak együttesek, melyek egész szépen megússzák; nagyítóval kell keresni a kliséket a kísérletező, avantgárd zenekarok műveiben (bár kialakulófélben vannak a saját sztereotípiáik), ezek viszont nem véletlenül nem is érintenek meg túl sok embert. Vannak bandák, melyek megtanulták a sztereotípiákat enyhe iróniával a fegyverükké tenni, ilyen például az okkult zene híveit rendre magára haragító Ghost. Ráérzett a stílus parodizálható mivoltára a Black Satans (igazi, norvég black metalt játszó banda Finnországból) is; ők már fullba nyomják az ökörködést. És persze ott van az a nagyon széles rétege a sötét témákkal foglalkozó együtteseknek, mely attól függően vicces, szórakoztató, vagy halálosan komoly, hogy honnan nézed.

Egy tősgyökeres diszkós kolléganőm például elrettenve írta nekem körül az Avenged Sevenfold Little Piece Of Heaven című videoklipjét, melyet egy barátja nézetett meg vele. Rá például valószínűleg a frászt lehetne hozni az AntropomorpihA zenéjével. A Metal Blade gondozásában kiadott lemez ugyanis tényleg az ember torkára fagyasztja a szót, már rögtön a lemez címét adó nyitódalban. A vokál death metalhoz méltóan tengermélyen, gurgulázósan hörög. A dobok tűpontosak, a duplázó sem pihen. A riffek a refrénben kíméletlenül sújtanak le, míg a verzében disszonáns gitártekerés játszik a hallgató idegein. Egy szóval az összhang valóban ördögien sötét.

A banda kiválóan hozza az okkult, perverz témákat, az album egységesen tartja a minőségét az első daltól az utolsóig. Talán túl egységesen is. Mert bár amit csinálnak, ahhoz egyértelműen értenek; ha valaki sötét, gyerekeket és konzervatív szülőket elrettentő, pokoli hangzású, bólogatható zúzásra vágyik, az maradéktalanul ki fog elégülni. De aki némi változatosságra vagy forradalmi megközelítésre éhezne, az inkább máshol keresse.

Apróbb gesztusok történtek az egyhangúság megtörésére. A Requiem Diabolica váratlanul tiszta hangzású gitárszólója észrevehetően kidugja a fejét a hömpölygő, éjsötét masszából, viszont nem elég jó ahhoz, hogy tudjon mit kezdeni az elnyert figyelemmel. A Luciferian Tempest egyébként tökös, tempós tekerését női vokállal színesítik, de valahogy az sem stimmel. Érzem, mit szerettek volna elérni, átjön a sátánista szertartásra hajazó, liturgikus jellegű ének, de vagy a keverés, vagy az énekesnő nem tudja elvinni a hátán a dalt, hallatára nem Baphometet ábrázoló ólomüvegek, hanem egy kínos alapossággal megszerkesztett rockerek.hu adatlap jut eszembe.

Míg az első pár dal határozottan magával ragadta a figyelmemet, valahol félúton elkalandoztam, és az utolsó számok környékén elkezdtem a bevezetőmet fogalmazni a klisékről. Amikor albumkritikát írok, jó diákhoz méltóan először rövid jegyzeteket készítek minden egyes dalról a lemezen, aztán ezeket visszaolvasva próbálom valahogy formába önteni a gondolataimat. Mire végzek, általában a csontvázból már semmi nem látszik át a kész íráson, de most mégis hadd idézzek egy mondatot szó szerint a jegyzeteimből.  A Cathedral ov Thombs mellett (ez a negyedik dal a lemezen) ennyi áll a papíromon: „Mostanra kezdtem el röhögni a címeken”.

És ezzel vissza is kanyarodnék pár bekezdéssel korábbi gondolatomra: ez a típusú zene attól függően halálosan komoly, rettentően szórakoztató, vagy egyenesen ijesztő, hogy honnan nézed. Amennyiben valaki az okkult, apokaliptikus hangulatú, sátáni szövegekben, nyomasztó, nehéz riffekben, és kőlavinát idéző halálhörgésben találja meg a felszabadulását, akkor a "Merciless Savagery" nem fog neki csalódást okozni. Nem hiába áll az együttes mögött huszonéves múlt, pontosan tudják, milyen dallamokat játszik a sátán; kőkemény dalaik pont ott fogják megvakarni death metal receptorainkat, ahol viszket.

Én mindenesetre visszatérek az idétlen ritmusképletű, sorozatgyilkosokról, drogokról és halott prostituáltakról szóló avantgárd lemezeimhez. És igen, engem is nyugodtan ki lehet nevetni.

7,5/10

antropomorphia_2019_by_dennis_wassenburg_800.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8914932226

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása