Igencsak vakarnom kéne a fejem, ha fel kellene sorolnom az elmúlt pár évből egy olyan hagyományos heavy metal albumot, mely nyugodtan odatehető a legendás '80-as évek termésének képzeletbeli polcára, talán egyedül az utolsó Judas Priest korongra bólogattam lelkesebben. Magyarországon pedig ez a stílus tulajdonképpen kimúlt, jobb létre szenderült, nevezzük akárhogy is a helyzetet.
Hasonszőrű fiatalabb, feltörekvő bandákat még mutatóban sem találunk: a színtérről mindennél többet árul el az a tény, hogy még mindig a Pokolgép-Ossian-Omen szentháromság jut az eszünkbe a klasszikus, tradicionális heavy metal kifejezés kapcsán. Az Ossian utóbbi pár lemezével tudatosan más vizekre evezett (idei anyaguk kritikája ITT olvasható), a Pokolgép pedig tehet és játszhat bármit, az ikonikus eredeti frontemberükkel készült első négy korong mindörökre fogva tartja a csapatot, illetve az elmúlt időszakban évtizedenként kiadott stúdiólemezek sem igazán tesznek jót a folyamatosságnak.
Az Omen, melyet a Nagyfi-testvérek és Kalapács József alapítottak meg 1990-ben, fordulatos pályája során szinte állatorvosi lóként produkálta a metalszcéna minden problémáját és nyűglődését. A magyar szupergroupként létrejött csapat első négy albuma ma már hivatkozási pont: az 1994-es "Jelek" pedig minden idők talán legjobb hazai metalalbuma, melynek rendre bérelt helye van a különböző szakmai listákon és visszatekintésekben.
Aztán persze a '90-es évek közepén beütött a grunge, mely gyakorlatilag egycsapásra kinyírta a hasonló, szigorúan tradicionális bandákat szerte a világon, majd jött a zeneipar teljes átalakulása, melynek következtében a lemezeladások szűntek meg, magukkal hozva a kényszerű hobbizenekari státuszt. Az Omen próbált együtt úszni az árral: a Kalapács Józseffel készült utolsó lemez, az 1997-es "Idegen anyag" afféle alteros próbálkozás volt, bizony kevés sikerrel. A frontember pár évre rá távozott is, a csapat átmenetileg be is szüntette tevékenységét.
Sorra jöttek a személyes tragédiákkal (Daczi Zsolt), több énekes- és tagcserével, valamint egyre követhetetlenebb teljesítménnyel fémjelzett kétezres évek és a zenekar lassan eltűnni látszott a teljesen megváltozott hazai rockszíntéren. 2009-ben aztán kisebb csoda történt: Koroknai Árpád énekes (Szfinx, P. Box) érkezésével megszilárdult a felállás, a vele készült két soralbum pedig egyértelmű minőségbeli visszakanyarodást hozott a mérőcentivel kimért, veretes metalzenéhez.
A "Halálfogytiglan" korong készítése és stúdiós munkái közben azonban ismét beütött az Omen történetében olyannyira ismerős mennykő: a frontember a koncertezési ütközések miatt másik csapatát, a P. Boxot választotta és szó szerint menet közben szállt ki, pedig már két klip is elkészült a szereplésével. Szerencsére a banda hamar megtalálta utódját Molnár Péter (Stula) személyében, aki korábban a Mobilmániában énekelt. Ő a dalszerzésbe értelemszerűen már nem szállt be, mindösszesen a nóták feléneklésére volt idő és lehetőség.
Nos, július közepén a Hammer Records gondozásában végül megjelent a tizedik soralbum és számomra az anyag egyelőre az év magyar metalmeglepetése. Egyrészt nagyon régen hallottam így megdörrenni magyar produkciót: eszméletlenül bitang a hangzás, szó szerint gyomorba vágóan döngöl a lemez, de ami igazán súlyt ad a nótáknak, az bizony a gitárosok teljesítménye. Nincsenek túlagyalva a riffek, mégis automatikusan, ritmusra indul be rájuk a nyak, a fej és a láb. Pár évvel ezelőtt volt ez a "kibírod headbangelés nélkül?" című netes kihívás: hát, kérem szépem, erre a legkegyetlenebb próba az Omen új korongja lehetne.
Ha valaki valamiféle vég nélküli, agyatlan zúzásra számítana, az bizony hatalmasat téved, mert több olyan szerzemény is szerepel itt, melyekben másféle hatások is megcsillannak: a Jelmezbálban meztelen iszonyatosan pimasz, groove-os southern metalja telitalálat, csakúgy, mint az Egy jobb pokol tipikusan '80-as évekbeli, glam metalos, rockosabb hangulata.
A Senki lenni ikergitáros dallamaiban egyértelműen felsejlik az Iron Maiden, azonban nekem hangulatilag (nem is tudom miért) egy hatalmas kedvencemnek számító korong ugrott be a '90-es évek végéről: az a lemez tartalmazott ilyen eszement mennyiségű riffet és hasonlóan sötét, kompromisszum nélküli heavy metalt. Bruce Dickinson 1998-as "The Chemical Wedding" című anyagáról beszélek, mely pontosan ugyanolyan meglepetés volt akkor számomra, mint most a "Halálfogytiglan".
Még két dolgot érdemes külön kiemelni a hangszeresek teljesítménye mellett. Egyrészt Horváth Attila szövegeit: rendkívül egységes tematika uralja a dalokat, ez pedig nem más, mint a tapasztalatok által felvértezett düh és az a pillanat, amikor valaki a sarkára áll és azt mondja, hogy elég volt. A nyitó Most kezdődik pontosan ezt a másodpercet kapja el: a tudatos döntését, amikor kimondjuk, hogy vége, most valami más jön, mert így döntöttem. Ez lehet egy magánéleti, de akár szakmai helyzetben meghozott elhatározás is, a szövegek kellő játékkal bírnak a többféle értelmezés számára.
Horváth Attila természetesen a magyar rocktörténelem élő legendája, azonban ennek ellenére a korábbi két Omen-lemez kapcsán több alkalommal is felhúztam a szemöldököm néhány prozódiai megoldás (vagy inkább megoldatlanság) kapcsán. Most ennek nyomát mindösszesen egy helyen, mégpedig a Lehunyt szemmel című nótában találtam meg, de ettől eltekintve remek a mondanivaló, kifejezetten együtténeklős refrének születtek.
A másik (talán a legfontosabb) tényező azonban Stula hangja és előadásmódja. Egész egyszerűen életre keltek a dalok: olyan erőt és dinamikát, valamint kifejezőerőt passzíroz bele a frontember a nótákba, hogy szinte kirobban a membrán a hangfalakból. Ráadásul elődje leginkább szövegmondásszerű frazírozása helyett ő a melódiákra helyezi a hangsúlyt: nem túlzás, ha az Omen dallamcentrikus újjászületéséről beszélhetünk.
Tíz nóta harmincnyolc percben: feszes, lecsontozott, töltelék nélküli metal, kegyetlenül az arcunkba vágva. A fentebb említett mikroszkopikus problémától eltekintve ez egy iszonyatosan húzós, dühös, odacsapós anyag lett, én napok óta folyamatosan hallgatom, pedig sosem voltam a zenekar rajongója. Remélem, ez a felállás most már hosszabb távra is együtt marad, sorra jönnek a hasonlóan kiváló albumok, koncerten pedig kötelező megnézni a Stulával elővezetett teljes programot. Lesz metal!
9,5/10
