Rozsdagyár

DESTRUCTION - Born To Perish (2019)

2019. augusztus 04. - Kovenant

destruction_born_to_perish_artwork.jpg

A német Destruction is azon bandák közé tartozik, melyek a legendás '80-as években alakultak, a metalzenei ősrobbanás időszakában két-három zseniális anyaggal rukkoltak elő (mellyel szépen be is vésték nevüket örökre a heavy metal nagykönyvébe), hogy aztán a zenei klíma változásával menjenek is a levesbe. Az ezredfordulón aztán kedvezőbbre fordultak a szelek a csapat vitorlájában, a grunge és az alter-rock által kiirtottnak tűnő metal lassan és (úgy tűnik szerencsére, hogy) véglegesen visszatért a köztudatba, így a banda is újjáalakult és azóta töretlen lendülettel, ámbár némileg kiszámítható módon adják ki szakmányban újabb és újabb albumaikat.

A Destruction egyike a német thrash nagy négyesének: a Kreator, a Sodom (és a számomra inkább csak jóindulatból idesorolt) Tankard mellett talán ők játszották a legfifikásabb és legkomorabb változatát ennek a csuklógyilkos stílusnak. Amióta a Nuclear Blast kiadó szárnyai alatt ismét aktívak lettek, az augusztus 9-én megjelenő "Born To Perish" immár a kilencedik soralbumuk, ami egészen elképesztő teljesítmény. 

Mike Sifringer gitáros és Schmier basszusgitáros-énekes mellé most új tagok érkeztek: Randy Black dobos és Damir Eskic szólógitáros pontosan azt a vérfrissítést jelenti a német bandának, melyre - valljuk be - égető szüksége volt már a csapatnak. Szó sincs arról, hogy valami végletes törés következett volna be a teuton brigád teljesítményében, de tegye fel a kezét, aki az elmúlt közel húsz év anyagai között különbséget tud tenni és kapásból felsorol mindegyikről néhány kislemeznótát.

Fura dolog egyébként ez az újjáalakulás-dolog. A jobbik esetben korrekt munkakapcsolat és profi produkciók sora kerekedik ki a dologból, a rosszabbikban azonban igen hamar kipukkad a lufi, a korábban már lejátszott konfliktusok újra kiéleződnek, azaz pontosan abba a helyzetbe kerülnek a zenészek, mint amikor egy végleg megromlott házasságot próbálnak felmelegíteni a felek. 

A Destruction láthatóan komolyan vette a dolgot és 2000 óta tartják is magukat a két-három évente kiadott albumokhoz. Közben voltak azért mellékkanyarok: talán emlékszünk még Schmier kalandjára 2014-2018 között, amikor is a Pänzer  projektben vitézkedett két lemez erejéig. Ő is érezhette, hogy az ötletben nincs túl sok fantázia, így tavaly ott is hagyta a leginkább a Nuclear Blast által összerakott mesterséges szupergroupnak tűnő formációt.

Nos, a "Born To Perish" album sokkal összeszedettebb és helyenként ötletesebb, mint az elmúlt időszak jó néhány Destruction-korongja. Igazából nehéz konkrét változásokat felhozni, nekem leginkább a gitárszólók minősége és változatossága a leginkább szembe- (illetve fülbe-) tűnőbb. Több esetben vettem észre, hogy a meglehetősen fantáziátlan módra daráló tucat-thrash tételek is megélénkülnek és élettel telnek meg egy-egy kiváló szóló hatására.

A korong remekül nyit: a címadó Born To Perish és a kifejezetten dallamos, ikergitáros melódiákat rejtő Inspired By Death atomerősen indítja el a zúzdát. Ez utóbbiban figyeltem fel először a zseniális szólómunkára, mely a kiváló dobokkal felvértezett, de egyébként kissé szürke Betrayal tételben is folytatódik. A Filthy Wealth punkos tempójával és ötletes riffjével tarol, a Butchered For Life pedig amolyan kvázi-ballada, akusztikus gitárokkal kísért verzékkel és egészen emlékezetesre sikerült atmoszférával.

Remek még az ezt követő Tyrants Of The Netherworld is, igazi zúzda ez a javából. Sajnos azonban az album a végére megfárad és az utolsó három tétel ötlettelenül, rutinszerűen gördül elő a németek gyártósoráról. A bő háromnegyed órás, összesen tíz nótát tartalmazó anyag tehát nem tökéletes, vannak benne töltelékdarabok is, de mégis jó hallgatni egyben a korongot, egyrészt mert Schmier hangját én mindig is nagyon bírtam, van benne valami lefojtott, kontrollált, kirobbanás előtti őrület, másrészt pedig az öregektől az ezerszer is hallott thrash-sablonok is hitelesen hangzanak, hiszen ők már harmincöt éve is ezeket a riffeket gyalulták és hegesztették ezerszám. 

Az album témája a hatalom- és pénzéhes üzletemberek és politikusok siserahadáról szól, akiknek semmi sem elég és bármit megtesznek a még eggyel nagyobb villáért, kocsiért vagy vastagabb bankszámláért. Nagy filozófiai megfejtést tehát a szövegekben se keressünk, itt sem találták fel német barátaink a spanyolviaszt, de a társadalom- és rendszerkritikus szövegek mindig is jellemzőek voltak a stílusra.

Összességében tehát ez egy nagyon is korrekt, szerethető anyag lett, a harminchét éve a pályán levő Destruction esetében pedig ez mindenképpen elismerésre méltó. Nincsenek nagy megfejtések és újítások, Schmier és bandája egyszerűen csak teszi a dolgát és játssza azt a zenét, amit szeret és tud. Panaszra nem is lehet okunk, soha rosszabbat!

8/10

destruction_2019_1.jpg

Fotó: Liné Hammett

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3114995112

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása