Az immáron hatodik alkalommal megrendezett fonyódi RockBalaton Fesztiválon jártunk: a rendkívül gazdag felhozatal ellenére idén sajnos csak egyetlen banda fellépésének megtekintésére korlátozódott a részvételünk.
Mivel még az is kérdéses volt, hogy egyáltalán eljutok-e erre a koncertre, mindenképpen elégedettséggel tölt el, hogy legalább a Karthago zenekar koncertjét láthattam, illetve hallhattam. A Don Gattot lekéstem, és az AWS-nek is csak az utolsóként előadott Viszlát nyár című slágerét volt szerencsém megfülelni. Ha kizárólag ez alapján kellene ítéletet hoznom, akkor bizony a véleményem a következő: srácok, ez kicseszett jó volt!
Ahhoz képest, hogy a Karthago már kereken negyven éve - ráadásul mindvégig változatlan felállásban - dübörög, még csak most láttam őket először élőben. Mondhatni a Karthago ezidáig teljesen hidegen hagyott: nem azért, mert rossz, hanem mert nem vettem a fáradtságot behatóbban tanulmányozni a munkásságukat. Aztán szembejött velem az új nagylemezük, és hát az bizony teljesen levett a lábamról: rögtön nyugtáztam is, hogy egy barom vagyok, amiért eddig figyelmen kívül hagytam őket.
A dögös hard rock szerzemények előadása által kiváltott adrenalin mellett a koncert hangzása volt még az, ami széles vigyort és heves fejrázást eredményezett nálam. Szigeti Ferenc gitárosnak a korosztályát megszégyenítő kondíciója, illetve a Gibson SG gitárjából feltörő bivaly riffjei is a koncert meghatározó elemeként funkcionáltak.
A Karthago koncertje alatt a vidámság abszolút központi szerepet töltött be: a zenészek felhőtlen örömzenélése, Takáts Tamás elmaradhatatlan poénjai, valamint Gidófalvy Attila bohóckodása mind-mind a tagok lelkesedését, illetve a rockzene iránti elkötelezettségét támasztotta alá. A Valahol és a Requiem című dal közben fordult csak át komolyra a hangulat, ami viszont teljesen érthető ugyebár.
Ritkaságszámba megy, ha egy negyven éve aktív zenekar fennállása alatt egyetlen tagcsere sem következik be. Ez is azt bizonyítja, hogy a tagok mind zenei, mind pedig szellemi síkon is kiváló összhangban állnak egymással. Ez a koncert ennek megdönthetetlen bizonyítékául szolgált. Szigeti Feri és Kocsándi Miklós közös jammelgetése Ritchie Blackmore és Ian Gillan vokál-gitár felelgetését elevenítette fel nálam, ami szintén amolyan felejthetetlen momentumként említhető meg.
Az új lemezükről felcsendülő Rock a vérem a zenekar maximális elkötelezettségét, illetve a stílushoz való eltántoríthatatlan ragaszkodását mutatja meg. Takáts Tamás a dal felkonferálása alatt el is mondta pár szóban, hogy a banda több ízben is kapott már amolyan "jótanácsokat": meg kellene változniuk, egy kis fazonírozást, valamint stílusmódosítást megvalósítva. Természetesen süket fülekre találtak az efféle komolytalan okoskodások. Még szép!
A Valahol és a Requiem az érzelmek húrjait megpendítve, szelíd bárányokká változtatták az amúgy szinte mindvégig vadul tomboló közönséget. Az Apáink útján a koncert afféle fénypontjaként monumentális hangulatot varázsolt a fonyódi piactérre. A banda mindent megtett azért, hogy a rajongók hiányérzet nélkül, valamint sok-sok pozitív élménnyel gazdagodva távozzanak a helyszínről.
A Pokolgép zenekart már nem volt szerencsém megtekinteni. Bocsi, srácok! Ettől függetlenül jómagam is elégedetten hagytam el a RockBalaton Fesztivál helyszínét. Köszönet a szervezőknek és a Karthago zenekarnak a fantasztikus estéért!
Fotó: Kovács Krisztián
