Amikor olyan jelentőségű csapatról esik szó, mint a Slipknot, akkor tulajdonképen lehetetlenség objektívnek maradni, hiszen még ha nem is rajongó az ember, valamilyen minimális impulzus azért érte már az adott csapattal kapcsolatban. Legalább annyira, hogy el tudja helyezni magában. Aki viszont a '90-es évek vége környékén, 2000-es évek elején élte a fiatalságát, az lényegében nem tudta kikerülni a megismerkedést az iowai brigáddal.
Amit csináltak, az ugyan nem volt újító, inkább csak valahogy más, mint a többi kortárs bandánál (pl. KoRn, Limp Bizkit, P.O.D., stb.). A zenéjük teljesen káoszközpontú volt és nagyon sűrű. Zajos hangzás, samplerek DJ-effektekkel vegyítve, thrash/death hatásokat sem mellőző gitártémák, változatos ének, mely egyik pillanatról a másikra váltott önmagából teljesen kifordult, eszeveszett őrjöngésbe és szitkozódásba. Plusz a különböző polgárpukkasztó megnyilvánulások a médiában, a színpadon, és az igazán kifacsart, de teátrális előadásmód. És most öt évvel a legutóbbi "5: The Gray Chapter" című, meglehetősen megosztó albumuk után visszatértek, hogy megmutassák, még mindig egy olyan tényezőnek számítanak a metalvilágban, mellyel érdemes számolni.
Soha nem lehetett azzal vádolni ezt a gárdát, hogy túl gyakran adnának ki új albumot. Általánosan olyan három év, de mostanság még ennél is több telik el két lemez között. Rendben, a 2008-as "All Hope Is Gone" és a 2014-es "5: The Gray Chapter" között eltelt éveket betudom annak, hogy azért fel kellett dolgozniuk a basszeros Paul Gray 2010-ben bekövetkezett halálát, plusz, az albumkiadás előtt nem olyan sokkal az egyik alapító, a dobos Joey Jordison is kikerült a képből, szóval nem voltak egyszerű helyzet elé állítva.
Ettől függetlenül a 2014-es anyag erős lett, slágereket is szállított, igaz, nem annyit, mint a "Vol. 3" vagy anno a debütalbum, de azért volt egy The Devil In I vagy egy Custer. Én ugyan azt a tábort erősítem akik az "IOWA" korongot tartják a legjobbnak, de az előző lemez érdemei tagadhatatlanok. Emiatt egy kicsit nehezebb dolgom volt az idei "We Are Not Your Kind" anyaggal. De nézzük, miért.
Az amolyan előzetesnek kihozott All Out Life bemutatásakor minimális szkepticizmus uralkodott el rajtam. Amit hallottam, az tetszett, viszont lényegében semmi változást nem éreztem semmilyen téren az előző koronghoz képest. Aztán amikor bemutatták az első, hivatalosan is az új albumon helyet kapó dalt, az Unsaintedet, akkor ez a véleményem kicsit változott, de attól még maradt az a kellemetlen érzés az agyam hátsó szegletében, hogy egy kicsit feltupírozott Gray Chapter újrázást kapunk. Ez többé kevésbé be is igazolódott.
Rövid intró után fel is csendül a már jól ismert Unsainted. Erről csak röviden annyit, hogy a legnagyobb meglepetése a lemeznek. Már a kórusok használata is szokatlan, de hamar befogadható, egyszerűen passzol a dalhoz. Viszont a refrén óriási, viccen kívül, az "All Hope Is Gone"-os Sulfur című dal refrénje óta a legjobb, amit hallottam a csapattól.
Ezt egy korábban már szintén bemutatott dal, a Birth Of The Cruel követi. Ez egy átlagosabban Slipknot-tétel, nem rossz, elég jó húzása van, de akad ennél jobb az albumon. Például a Nero Forte című tétel, mely ténylegesen megidézte számomra az "IOWA" lemez legjobb pillanatait. Ha szereted az agresszívabb, zsigeribb oldalát a csapatnak, akkor imádni fogod ezt a dalt. Ilyen tételekből amúgy most egy kicsit több van, mint előző alkalommal. Ide sorolható még a Critical Darling, illetve a Red Flag. Mind a kettő első osztályú agresszor zúzda, tipikus 'Knot körítéssel.
Ezúttal van pár szokatlanabb nóta is az egyvelegben, melyek leginkább a "Vol. 3" elszálltabb világát idézik. Ilyen már maga az intró is, de azt még könnyebb ignorálni, ha fogalmazhatok ilyen csúnyán. Viszont a Death Because Of Death már egészen más tészta. Egy rövid átkötésről van szó, mely hangulatos, de kicsit kizökkentő. De van itt még mit hallgatni. Például a Spiders című nótát, vagy a My Paint. Ezek még a legedzettebb Slipknot-rajongókat is meglephetik. Hasonlók már voltak korábban is, de azok a dalok anno nem kaptak ennyire kiemelt helyet. Legtöbbször csak úgy be voltak szórva valahova, vagy bónusztétel lett belőlük. Itt viszont érezhetően olyan mellékszereplőkről van szó, akik azért a történet szerves részét képezik.
Egyébként ezeknél a daloknál tűnik fel igazán, hogy mennyivel bátrabbak voltak most a tagok dalírás terén. Nem mondom, hogy megreformálták magukat, de mertek olyan újításokat eszközölni a zenében, illetve olyan részeket hangsúlyosság tenni, melyek idáig maximum színezék terén voltak jelen és az ember vagy meghallotta, vagy nem. Itt főleg a samplerekre gondolok. És mindezt úgy, hogy a poposodásnak nyomát se lehet hallani.
Van itt egy másik dolog, amit szeretnék kiemelni. Mostanában, ha nagy ritkán előkerül egy új stúdióalbum a gárdától, akkor szinte csak azt hallani, hogy a tagok főleg az "IOWA"-ra vagy a "Vol. 3"-ra hivatkoznak. Ezt legutóbb teljesen indokolatlannak éreztem, most viszont végre úgy érzem, hogy legalább 80%-ig igaz ez az állítás. Akárhányszor új albummal jelentkezik a Slipknot, az mindig nagyon más, mint az előző. Tulajdonképen soha nem volt még olyan, hogy kétszer megcsinálták volna ugyanazt a lemezt. Egészen idáig. A "We Are Not Your Kind"-ot a csapat eddigi munkássága egyfajta összegzésének érzem. Viszont most ez az "eddig ilyet nem hallottam tőlük" érzésem kimaradt, de erről majd kicsit később.
Most nem fogok külön, személyre szabottan kitérni mindenkinek a zenészi tehetségére, inkább általánosságban fogok beszélni erről. Ennek a legfőbb oka, hogy mivel rengetegen vannak, és a zenei oldala ennek az egésznek mindig egy iszonyatosan sűrű és rétegzett dolog volt, és emiatt rendelkeznek egy olyan tulajdonsággal, mellyel csak nagyon kevés más banda, nevezetesen, hogy ez a kilenc ember gyakorlatilag egyként mozdul és lélegzik előadás közben. Szó se róla, profi és képzett arcokból áll a banda, de például Jim Root és Mick Thomson annyira tökéletesen kiegészítik egymás gitárjátékát, hogy ha az egyik kihullana valami miatt, akkor egy új tag, nem tartom valószínűnek, hogy tudná bármelyiket is pótolni.
Ugyanez igaz a három dobosra. Bár nem sokkal az album megjelenés előtt Chris Fehn távozott a bandából (vagy kirakták, nem tudom, nem is érdekel, jól csinálta amit csinált, de én őt mindig is inkább egy show-elemnek éreztem) és a helyét egy eddig ismeretlen tag vette át, de a VOLT fesztiválos buli ismeretében mondhatom, remekül megtalálta a helyét. Ahogy anno Jay Weinberg is (ő egyébként többek közt a Madballból is ismerős lehet), Clown meg hozza a kötelezőt, és továbbra is a csapat egyik legijesztőbb figurája.
Aki most talán egy kicsit jobban kitűnik a tömegből, az a Sid Wilson - Craig Jones páros. Az elektronikus része az albumnak most bátrabb, mint korábban bármikor. És végre nagyban hozzájárul az atmoszférateremtéshez, ami idáig egyébként főleg Corey Taylor hangjára épült, de ez a kombó most így ad egy nagyon extravagáns ízt a végleges produktumnak.
Azt kell mondanom, hogy a "We Are Not Your Kind" egy remek album lett. Változatos, beránt, hangulatos, agresszív, amilyennek egy Slipknot-lemeznek lennie kell. DE! És akkor itt jön, amit korábban emlegettem. Nem érzem jelentősen többnek ezt a lemezt, mint az előzőt. Végre visszatért az "IOWA"-s világ, ami nekem nagyon hiányzott az utóbbi lemezekből, viszont az előző album eszközeivel. Ennek nem kéne feltétlen bajnak lennie, de számomra a Slipknot mindig is az a csapat volt akiknél arra számítottam, hogy nem tudhatom, hogy mire számítsak, emiatt rendszeresen sikerült meglepetést okozni, és általában pozitívat.
A meglepetés valamilyen szinten most is megvolt, de az örömöm most inkább csak 90%-os. Sanszosan így is több magazin be fogja sorolni az új Slipknot-korongot az év végi toplisták dobogósai közé, és én is biztosan elő fogom még venni, többször is, mint gondolnám, de bármennyire szerettem volna, hogy egy maximum pontszámot írhassak a kritika végére, ez most nem jött össze. Jó lenne, ha más csapatoknak is csak ennyire nem jönne össze.
9/10
