Amit mostanában a leginkább hiányolok a rockszíntérről, az a '70-es években nagy népszerűségnek örvendett - és az akkori idők egyik legnagyobb zenei kvalitást prezentáló - progresszív rock bandák által lefektetett alapokból építkező mai zenekarok felbukkanása. Ezek a csapatok, bár elvétve, de azért meglapulnak itt-ott, ám közel sem kapnak akkora publicitást, mint egyes stílusirányzatok a rockzenén belül. Jó, azt elismerem, hogy nem egy könnyed műfaj: slágeres témákat szinte majdnem teljes mértékben nélkülöző, összetett, többnyire hét perc feletti játékidővel operáló szerzemények alkotta nagylemezek látnak napvilágot a prog-rock vonalon.
És bár tisztában vagyok a műfaj anti-mainstream jellegével, azért a hetvenes években nagyot robbantottak az olyan bandák, mint a Yes, a King Crimson vagy éppen a Pink Floyd. Manapság a Dream Theater és az Opeth a leginkább ismert és elismert prog-rock, illetve prog-metal zenekar. Persze vannak még páran rajtuk kívül is, de valljuk be őszintén, a hetvenes évekhez képest a műfaj népszerűsége óriási mélyrepülésbe kezdett. Mint oly sok más a mai lecsupaszított világban, a lehető legjobban leegyszerűsített, könnyen befogadható, minimális agyi kapacitást igénylő, fantáziátlan strukturális szisztéma alapján van megtervezve minden, így a többség igényeit kielégítve a zenei stílusirányzatok közül is az egyszerűbb, nihilista műfajok dominálnak leginkább.
Természetesen vagyunk még páran, akik igenis vágyunk a fantáziadús, színes és igényes muzsikára vagy bármilyen művészeti alkotásra, mely monumentalitást tükröz, elvarázsol, gondolkodásra késztet, inspirál. Nem panaszkodni akarok (talán jobb is, hogy nincs akkora dömping) még annyit fűznék csak hozzá, hogy bizony nem lehet könnyű azoknak a zenekaroknak, melyek ezt a stílust képviselik, már csak azért sem, mert összességében rengeteg idő és energia befektetését igényli minimális anyagi haszonért cserébe.
A felső-közép ligában játszó prog-metal Arch/Matheos legutolsó lemeze akkorát villantott, hogy igazán fel kell kötnie a gatyáját annak, aki legalább azt a színvonalat akarja hozni. A prog-rock vonalon pedig a régi nagy bandák vannak csak igazán a köztudatban. Mondhatni rendesen eltolódtak az arányok a hetvenes évekhez képest: a műfaj szinte már-már az underground besorolásba esik, ami a mai bandák népszerűségét illeti természetesen. Mi lesz, ha a prog-rock dinoszauruszok végleg szögre akasztják a hangszereiket?
A Pattern-Seeking Animals nevű bandát egykori, illetve jelenlegi Spock's Beard-tagok alkotják: Ted Leonard - ének/gitár, Dave Meros - basszusgitár, Jimmy Keegan - dob/ének, John Boegehold - szintetizátor. A zenekar elmondása szerint a cél az volt, hogy mindenképp maradva a progresszív vonalon, de mégis egy emészthetőbb, könnyedebb anyag szülessen meg.
Először is szeretnék megsúgni egy titkot (de köztünk maradjon ám): a Spock's Beard nevét ugyan már hallottam, de a zenéjüket sosem. Ez van (majd idővel talán bepótolom e hiányosságomat). Ezért most nézzétek el nekem, hogy nem fogom a lemez kedvéért végigpörgetni a komplett Spock's Beard-életművet és párhuzamba állítani azt vele.
A Pattern-Seeking Animals számomra olyan, mint az újkori Yes lemezei: prog-rock, de valóban egy könnyedebb, kevésbé komplex, slágeresebb vonal. Mondjuk a Yes is kapott hideget-meleget a legutóbbi nagylemezük "egyszerűsége" miatt. Én a Yes esetében mindenevő vagyok: egyaránt rajongok a huszonöt perces kő-progresszív dalaik és az utolsó anyaguk szellősebb tételei iránt is. Szóval a Pattern-Seeking Animals sem lehet rossz - gondoltam.
És valóban nem az: nem egyenértékű a nagy elődök korszakalkotó műveivel, de igenis kellemes hallgatnivaló és bátran odatehetjük mondjuk egy Yes-lemez mellé a polcra, még akkor is, ha ez kevesebbszer kerül majd fel a lemezjátszó tányérjára. A nyitótétel (No Burden Left To Carry) rögtön a Yes "Heaven & Earth" lemezét juttatta az eszembe: a közel tízperces dal hasonlóan építkezik, mint a Yes korongja, szellős, dallamos, könnyed témák sorjáznak, de azért továbbra is a progresszív vonalon egyensúlyozva. Ötletgazdag, változatos szerzemény, kiváló gitárszólókkal.
A The Same Mistakes Again egy rövidebb, balladisztikus tétel és még inkább idevonzza azokat, akik nehezen emésztenek meg mondjuk egy King Crimson-lemezt. Ez a dal szólhatna a rádiókban is akár. A harmadik nóta (Orphans Of The Universe) az elsőhöz hasonlóan kiváló ötletekből táplálkozó, hosszabb darab, bár a vége felé egy kissé ellaposodik. Olvastam valahol egy eléggé negatív kritikát erről a lemezről. Hát, most vagy az lehet az ok, mint a Yes esetében, hogy eleve volt egy elvárás velük kapcsolatban (Spock's Beard), és ahhoz viszonyítva született meg az elmarasztaló vélemény, vagy nem tudom. Én könnyebb helyzetben vagyok, mert nincs viszonyítási alapom.
A negyedik dal (No One Died And Made Me King) már az én tetszésemet sem nyerte el annyira (mármint az előzőekhez képest). A Fall Away a balladisztikus vonalat viszi ismét: csodás refrénje, valamint melodikus gitárszólója ékesíti a dalt. A These Are My Things következik: semmi extra, csak egy jó dal és ennyi.
Az összes szerzeményt nincs szándékomban kielemezni, maradjunk annyiban, hogy az Inside Out gondozásában 2019. július 5-én megjelent "Pattern-Seeking Animals" című nagylemez egy korrekt progresszív rock anyag, mely ha nem is lesz az év végi listám első három helyezettje között, azért párszor megdörrentem még a lejátszómban, az egyszer biztos.
8,5/10
