Tizenegyedik soralbumához érkezett a magyar heavy metal egyik legkorábban megalakult és legrégebben fennálló bandája, a soproni Moby Dick. Az 1999 és 2003 közötti éveket leszámítva gyakorlatilag folyamatos a működésük, de természetesen a megváltozott közönségízlés és zeneipari körülmények őket sem hagyták érintetlenül: a visszatérésüket követő második stúdióanyaguk, a "Se Nap se Hold" óta nagyon rapszodikus tempóban érkeznek a lemezek, azaz nem ritka, hogy akár öt-hat év is eltelik a megjelenések között.

Bevallom, a kétezres évektől kezdve egyre kevésbé sikerült közel kerülnöm a soproni brigád zenéjéhez: a "Golgota" remekül sikerült, de az azóta kiadott albumok valahogy számomra egyre kevesebb izgalmat és újdonságot tartogattak. A thrash pedig a szívem csücske, mindig az volt, mindig is az marad, ez már nem fog megváltozni. Ezért most is nehezen tudtam magam rászánni a friss tételek meghallgatására, mert egyrészt féltem a csalódástól, másrészt annyi érdekes cucc jött ki mostanában, hogy egész egyszerűen elment mellettem a dolog. A napokban azonban véletlenül belefutottam a klipes nótáikba és azok nagyon rendben voltak, így rászántam magam és szépen fejest ugrottam az új lemezbe. A végeredmény pedig felemás lett. 

A promóciós interjúk során Schmiedl Tamás több olyan dolgot is megosztott a rajongókkal a dalszerzés és a felvételek vonatkozásában, melyek mintha azt bizonyították volna, hogy maga a zenekar is érezte a korábbi korongok robotpilóta üzemmódját. Több mindenen változtattak és ez a zenei részen hallatszik is: ezek az apró módosítások pedig összességében nagyon is sokat dobnak a színvonalon, de legfőképpen az újrahallgathatóságon.

Egyrészt a számokat normál gitárhangolásban vette fel a csapat, másrészt a dalszerzés kizárólag a Schmiedl-Mentes páros munkája, harmadsorban pedig a két alaptag a gitárszólókat is megosztotta egymás között, így sok mindenben egyfajta visszatérést jelent ez a legkorábbi lemezek munkamódszeréhez. Bár az április 19-én a Hammer Records gondozásában megjelent "Terápia" korongot még Budai Béla dobolta fel, helyét azóta Király Zoltán vette át, így a koncerteken már vele találkozhatunk és az ő tálalásában szólalnak meg az új dalok is. 

Szinte minden egyes tételben érezhető az a dalszerzői rafinéria, mellyel kis csavart tett a Moby Dick a refrénekbe. A Voivodos hangulattal támadó Valóság, a kissé rockos húzással rendelkező Program vagy a szikáran, középtempósan riffelő, majd a refrénben ismét más vizekre evező Terápia mind olyan tétel, melyre automatikusan beindul az ember nyaka.  

A már tavaly nyilvánosságra hozott Okos világ a nyersebb, reszelősebb thrashvonalat erősíti, csakúgy, mint a Biorobot, míg a Nem az vagyok a '80-as évek klasszikus heavy metaljának atmoszféráját hozza vissza egy dal erejéig. Gyakorlatilag az összes számban találunk valami olyasmit, ami izgalmassá teszi és megbolondítja egy kicsit a dolgokat, valami olyat, amit eddig ilyen formában még nem hallhattunk a soproni bandától.

Az Alkonyzóna és az Egyedül képében még két lassabb, szinte balladaformájú tételt is kapunk, de senki se gondolja azt, hogy a Moby Dick hirtelen rocklíra-írásba vágta a fejszéjét. Kilátástalan, kísérteties, szinte apokaliptikus hangulatú nóták ezek, korántsem a szokásos szerelem-tematika áll a középpontban, de nagyon jól oldják a tempót és színesítik a számsorrendet.

A végére a "Terápia" album azonban egy kicsit megfárad: ennek oka jórészt az, hogy tizennégy tétel kapott helyet a lemezen, mely így bő háromnegyed órás játékidővel bír. A Hazudni nem nehéz és a Predator számomra kissé erőltetett módon beszuszakolt daraboknak tűnnek, minden nehézség nélkül le lehetett volna ezeket hagyni a korongról, az nem lett volna ettől kevesebb. A "Terápia" korrektül, kiegyensúlyozottan, jól szól, habár kíváncsi lennék, hogy milyen hatása lenne egy vastagabb, brutálisabb gitárhangzásnak: talán a következő anyagon ez is kiderül.

Az eddig felsorolt sok pozitívum után azonban mindenképpen fel kell hoznunk azt a negatív tényezőt is, mely nagy mértékben rontja az album befogadását, ez pedig nem más, mint a dalszövegek minősége. A csapat ismét Pusztai Zoltánnal, a Moby Dick tulajdonképpeni állandó szövegírójával dolgozott, de az eredmény sajnos nem ér fel a zenei tartalom színvonalával.

Számtalan alkalommal, ezerszer hallott, otromba, elsőre felugró rímek (k..rva - durva), ragrímek, illetve sarkos ellentétpárok állandó alkalmazása (fekete-fehér, angyal-ördög, menny-pokol, kezdet-vég), olyan szófordulatok használata (havat hord a szél ...,  a falakon vér folyik ..., stb.), melyek már akkor elcsépeltnek számítottak, amikor a zenekar még nem is létezett, illetve a sokszor prozódiailag sem stimmelő szótagszámhibák mind-mind rendkívül bosszantó módon akasztják meg az egyébként korrekt számok hallgatását.

Arról nem is beszélve, hogy ez az állandóan dichotómiára szűkített szövegvilág (egy darabig számoltam, hogy hány dalban csendül fel ismét az ördög-angyal, menny-pokol kettőse, de aztán feladtam) egész egyszerűen olyan mértékben (és most nem akarok erősebb kifejezést használni) leegyszerűsíti a dalszövegeket, hogy sokszor már kínos élmény a hallgatásuk. A világ ennél sokkal összetettebb, bonyolultabb és izgalmasabb, nem pedig kétbites, ahogy pedig a "Terápia" soraiból árad.  

Ahogy a bevezetőben is írtam, felemás lett a végeredmény: a zene színvonala szerintem a "Golgota" óta a legjobb, a dalszövegek terén azonban érzésem szerint sürgősen változásra van szükség.  

7/10