Nos, a várakozásnak vége: tizenhárom év után ma megjelent az amerikai Tool ötödik soralbuma "Fear Inoculum" címmel, azaz hét (a digitális kiadáson számolttal együtt tíz) tétellel bővült az art metal banda dalválasztéka. Közel harminc év alatt ez nem sok, mondhatni kevés, de ha másról nem is, a Tool története és működése mindig a totális művészi, anyagi és döntési kontroll, illetve függetlenség megőrzéséről és megóvásáról szólt. 

Ebbe a függetlenségbe teljes mértékben beletartozik a rajongói-szakmai elvárások figyelmen kívül hagyása vagy akár szembeköpése, ha úgy volt kedvük éppen Keenannek és társainak. Belegondolni is hátborzongató érzés, hogy mi minden történt a világban 2006, a "10,000 Days" megjelenése óta. Csak hogy a zenénél maradjunk és mellőzzünk minden mást: megszűntek a lemezeladások, afféle - bélyeg- és szalvétagyűjtéshez hasonlatos - hobbitevékenységgé vált a fizikai hanghordozók vásárlása, mindenki mobilon hallgatja a streaming-szolgáltatók vagy a közösségi médiafelületek neurális háló elvén működő öntanuló algoritmusai által felkínált ajánlásokat, na és persze a rockzene kiment a divatból. Ez van, felebarátaim. 

Erre jön a Tool, ez a banda, mely mintha a saját külön, a Föld körül orbitális pályán keringő mesterséges kisbolygóján élne és ledob nekünk egy majd' nyolcvanperces, negyedórás tételekből álló progresszív metal alkotást, mely egyszerre szól a spirituális felemelkedésről, az egyén lelki fejlődéséről, a logoszról, a szóról és igéről, melynek kimondásával Isten egy pillanat alatt megteremtette a világot, továbbá az emberiség komplett bukásáról, illetve az ennek ellenére történő görcsös élni akarásáról, szóval körülbelül mindenről. Is.

Már a lemez címe is árulkodó: "Félelem elleni oltóanyag". Mintha Keenan azt suttogná vagy éppen kiabálná a fülünkbe, hogy: igen, tudjuk, minden el van cseszve, de mégis élni kell tovább, önmagunkban kel megnyugvást találni, magunkban kell lejátszani saját csatáinkat és ehhez elsősorban nem szabad félnünk. Nem szabad félni a gyalázatos jelentől, a szürke, gomolygó köddel bevont jövőtől, saját magunktól.

Ahogy hallgattam az albumot, önkéntelenül is eszembe jutott David Lynch neve. Mind a zenekar, mind pedig az amerikai filmrendező teljesen öntörvényű alkotó, akinek sem művészi előzménye, pályájuk befejezése után pedig követője sem nagyon lesz, annyira eredeti és egyedi mindaz, amit létrehoztak. Mindösszesen említésre sem méltó utánzóik voltak, akik eszközeik lemásolásával próbáltak a nyomukba érni, művészi mélységük és mondanivalójuk nélkül (félő, hogy annak befogadásáig sem igen jutottak el). 

Lynch a 2006-os Inland Empire című monstre mozija után nem csinált semmit a filmezés terén a festészeten és a zenélésen kívül és egészen 2017-ig kellett várni, hogy elkészítse a legendás és ikonikus Twin Peaks tévésorozat harmadik szériáját. Nos, idáig tartott a hasonlóság: Lynch ugyanis valami teljesen mást hozott létre, mely totálisan felforgatta, nevetségessé tette és retrospektív módon értelmezte újra a Twin Peaks univerzumát, míg a csapat új albuma semmiféle változást nem hoz, egész egyszerűen egy következő Tool-korong, a jól ismert Tool-féle zenével, de egészen megdöbbentően szép és megindító dalszövegekkel.

A zenekar mintha saját magára reflektálna: saját helyzetére a rockzenén belül, mindarra, amit képviselnek saját és a rajongóik, a szakma szemében és mindazon elvárásokra, melyeket természetesen nem lehet teljesíteni, ezért csak figyelmen kívül lehet hagyni azokat. Az Invincible című dal szövegét kénytelen vagyok idemásolni, mert ez a korong kulcstétele:

Legyőzhetetlen

Megöregedtem végül, lélekben is. De újabb győzelmemben bízom. 
Beletántorgok hát a csatába. Kard ki, has be! 
Vén harcosként küzdök, hogy nyomot hagyjak e világban.

Büszke csatakiáltásom mesél arról, egykor ki voltam. De most itt vagyok. 
Dobom és mellem verem, fáradt csontjaim újra harcba szállnak. 

Az én csatám régi csata. Kard ki, has be! 
Megnyert küzdelmeimről, hőstetteimről regéltek már eleget.

Caligula is mosolygott rajtuk sokat.  

De most fáradt csontjaim újra harcba szállnak.

Emlékszem, valaha legyőzhetetlen voltam.

Ám páncélom elvékonyodott már.

Nehéz pajzsom földön hever.

Vén harcosként küzdök tovább, hogy fontos maradjak e világban.

Hogy fontos maradjak e világnak.

Büszke csatakiáltásom mesél arról, egykor ki voltam.

De most itt vagyok, itt végzem be. 

Könnyekkel a szememben futok a fiatalság forrásának fantomja után. 
Eltelve reménnyel szinte már érzem számban a víz ízét. 

Talán minden remény hamis.
De most először találkozom az igazsággal. 
Érzem a megrendítő csapást, az idő legyőz és magába zár. 

Így is lehet dalszöveget írni, így is lehet metalt játszani. 

A zene nem változott sokat, talán nyugodtabb, érzelmesebb és kisimultabb lett: az egyetlen húzósabb tétel, melynek hallatán a csapat régebbi dolgai az eszünkbe juthatnak, az a záró 7empest. Egy nap hallgatás után felesleges végigelemezni a dalokat, mert természetesen az lehetetlen feladat lenne: aki eddig szerette a bandát, az a "Fear Inoculum" korongot is szívébe fogja zárni (talán jobban is, mint az előző anyagukat), akit viszont eddig is hidegen hagyott a Tool, az nem most fogja megkedvelni ezt a gyönyörűen távoli, de mégis az emberek legbensőbb érzéseiről szóló lemezt. 

Mi mást lehetne adni erre az albumra, mint tíz pontot? Hogy a ménkőbe lehetne összehasonlítani a fenti dalszöveget vagy a Fear Inoculum című tételt egy random metalkiadvánnyal? Hát sehogy.  

10/10