Alapvetően változott meg a lemezkiadók szerepe a könnyűzenében és mindez egyáltalán nem az előnyükre történt: a fizikai albumeladások megszűntével ugyanis tulajdonképpen a szerepük vált okafogyottá. Manapság ők kérnek pénzt a zenekaroktól, míg régebben fordítva történt a dolog. Ezért még promóciót sem vállalnak, hanem a fizikai lemezpéldány legyártásával, a nagykereskedelmi láncokkal történő (jó esetben) egyezség alapján a kiszállítással, a digitális streaming-oldalakra történő beregisztrálással, illetve a szerzői jogi hivatalok felé történő lejelentéssel ők mossák kezeiket és befejezettnek tekintik tevékenységüket.
Tulajdonképpen az történik, hogy ami régen egy kézben volt (lemezkiadó), az ma külön résztevékenységekre bomlik, illetve amíg régen a kiadó finanszírozta (azaz kockáztatta meg) pénzével egy album elkészítését és ha sikeres lett az anyag, abból utólag számolt el és realizálta a nyereséget, ma előre elkéri a pénzt a semmiért, hogy az ő fedezete már látatlanban meglegyen.
Arról, hogy ma már senki sem vesz CD-t, szegény zenekarokat elfelejtették értesíteni, így fordulhat elő, hogy experimentális funeral doom / blackened sludge hardcore hibrid bandák ötszáz meg ezer példányban készítik el a cédéiket kemény pénzért, hisz annyi úgyis elmegy még a szomszédoknak is, aztán csak néznek, hogy a kiküldött egy tucat promópéldány után halomban, százasával maradnak a pincében meg a vendégszoba komódjában az eladatlan példányok.
A promócióért ugyanis a kiadó nem vállal felelősséget, azaz nem csinál semmit. Arra ott vannak az egy-két fős mikromenedzser/promóciós úgynevezett ügynökségek, azaz lelkes, nagy ismeretségi körrel rendelkező önjelölt szakemberek, akik korábbi klubos-zenekaros-próbatermi-haveri-rockmagazinos kapcsolataikat kihasználva szépen legombolnak egy újabb kört a promóciért cserébe, ami persze semmi mást nem takar, mint a Mailchimp alkalmazással mindig ugyanannak a harminc újságírónak kiküldött, helyesírási hibákkal és magyartalanságokkal teletömött szabvány-emaileket.
Nem csoda, ha ebbe a buliba sok banda már alapból be sem száll és nagyon is jól teszik: ha van erre energiájuk, idejük, akkor próbálják meg maguk, így legalább további súlyos pénzeket nem vesztenek, legfeljebb csak saját magukat (szabad- és alvásidejüket, energiájukat) zsákmányolják ki.
Részben így tett a norvég stúdióprojekt és a köré szervezett alkalmi felállás, a Brotthogg is. Eltekintve a rendkívül szerencsétlen névválasztástól (nem mennék bele, hogy angolul milyen szóra hasonlít ez), mely ónorvég nyelven azt a nemkívánatos személyt jelöli, aki a piszkos munkát elvégzi, a banda kifejezetten profi színvonalon megalkotott debütalbumát augusztus 2-án jelentette meg szerzői kiadásban.
Kristian Larsen Moen hangszeres guru projektje ez (ő játszik minden hangszeren és gyanítom, hogy írja a dalokat is), mely 2017-ben már kiadott egy EP-t "The Last Traveler" címmel (a címadó tétel a mostani anyagra is rákerült). Mellette két énekes, Craig Furunes és Jonas Moen szerepel a felvételeken. A választott stílusuk a szimfonikus black, a dallamos és technikás death, illetve a szikár, reszelős thrash metal keveréke, de a hangsúly a feketefémen van. Ha mindenáron a hatásaikat kellene megnevezni, akkor az Emperor, az Old Man's Child vagy éppen a Dissection neve ugorhatna be.
Ez így elsőre rendkívül érdekesen hangzik, csak sajnos a korong hallgatása során rádöbbentem, hogy a szakmai és hangszeres profizmus jelen esetben nem találkozott a dalszerzői képességekkel. Nagyon szépen szól a lemez, nívós a borítókép, a projektvezető hallhatóan benne él a metalban és ismeri a fentebb említett stílusok minden csínját-bínját és jellemzőjét, csak éppen egyetlen eredeti, megjegyezhető dallamfordulat nem szerepel az "Echoes Of The Past" barázdáin.
Legyen az hipergyors tekerés, mint a nyitó The Summoning vagy lassabb, atmoszferikusabbnak szánt epikus középtempó, mint a Northland vagy a The Aftermath, az egész unalomba fullad. Nagyon sokszor hallott megoldások és riffek, dallamtalan refrének, fantáziátlan reszelés: egyszóval semmi eredetiség nem található itt, legnagyobb sajnálatomra. Pedig tényleg jól szól az anyag, háttérzenének meg kifejezetten kiváló: bólogatunk, bólogatunk, ahogy Rockfater mondaná, de a Brotthogg ennél sem több, de nem is kevesebb.
Egy dolog miatt azonban érdemes rákeresni a korongra, az pedig a gitárszólók minősége: hol a technikás death metal kozmikus tekerései, hol pedig a neoklasszikus virgázások dobják fel a dalokat. Érdekes módon, ahogy bejönnek Stephen Carlson szólói, úgy telik meg élettel az adott tétel, melyet pedig az eléggé érdektelen riffek és vokálverzék már hajlamosak voltak átküldeni a másvilágra.
Még egy negatívumot említenék meg, ez pedig a lemez játékideje: hét tétel harminchárom percben, de úgy, hogy a The Last Traveler már szerepelt a csapat két évvel ezelőtti bemutatkozó EP-jén. Ez mindenképpen kevés: ráadásul ez a stílus kifejezetten a kifejtős, komplex, építkezős megoldásokat kedveli, azaz bőven elfért volna még itt két-három vastagabb szerzemény is.
Amennyire érdekes a zenei ötlet, a kivitelezés és a hozzáállás profizmusa, sajnos maga a zenei tartalom éppen akkora csalódás. Nagyon bízom benne, hogy a második körre a Brotthogg előáll valami egyedibbel, izgalmasabbal, mert sajnos ez most nem igazán jött össze.
7/10
