Sokszor elgondolkodom azon, miért van az, hogy az elmúlt fél évben hét és fél pont alá még egyetlen zenekar albumát sem értékeltem. Nyilván rengeteg tényező szerepet játszik az ítélethozatal során. Az első számú szempont az, hogy értékelem a befektetett munkát, a ráfordított időt és azt a fanatizmust, amely nem biztos, hogy a későbbiekben bármilyen formában megtérül.

Aztán van még egy nagyon fontos aspektus, mely onnan közelít, hogy a műfaj ezernyi arca közül egészen biztosan van olyan, amely nem igazán nyeri el a tetszésemet, de ettől függetlenül másnak még tetszhet, főleg, ha az adott banda egyedit vagy csak egyszerűen jót alkot. És végül a döntő szempont az, hogy összességében a produkció mennyire nyűgöz le engem.

Volt, hogy szándékosan szemeltem ki magamnak lemezeket, melyekről írni szerettem volna és mivel nem vagyok az a nagy lehúzós fajta, így természetesen maradtak az általam favorizált bandák albumai, melyek végül górcső alá kerültek. Aztán az utóbbi időben már szúrópróbaszerűen kerültek kiválasztásra a promóanyagok, de valamiért mindig belenyúlok a jóba, és egészen kiváló lemezek kerülnek a kezeim közé (illetve a számítógépemre). Az egyik legnagyobb félelmem, hogy egyszer majd egy pocsék korongról kell írjak és végül sajnálni fogom a bandát (előbb-utóbb biztosan sor fog rá kerülni).

Meg kell mondjam őszintén, az elmúlt hónapok során rengeteg nagyon jó lemezzel találkoztam, és ez talán csak annyiban rossz, hogy ha mindegyiket rongyosra akarnám hallgatni, akkor minimum kétszáz évig kellene éljek. Szóval muszáj néha elengedni ezt-azt és ráhangolódni az általunk leginkább nagyra értékelt produkciókra.

Régebben ha hozzájutottam egy kazettához vagy lemezhez, először is halálba hallgattam őket, mielőtt elkezdtem volna valami újjal szemezgetni. Mára ez a rendszer már teljes mértékben átalakult, de én nem panaszkodom. Nem kezdek el siránkozni, hogy anno minden jobb volt, meg hasonló közhelyek. A mai modern technológiának is ugyanúgy megvan a maga pozitív, illetve negatív oldala. Az biztos, hogy régebben ölni is képes lettem volna, ha egy kattintással elém kerül az összes kedvenc albumom - ráadásul jó minőségben. Én már tutira nem mennék vissza az időben, tökéletesen megfelel az, ami jelenleg van (persze még mindig lehet a múltban élni, a lehetőség adott).

A norvég Divided Multitude-nak már nem kell azon gondolkodnia, hogy vajon a lemezeladásokból milyen új verdát vegyenek majd; viszont sovány vigaszként bár, de nem ők lesznek azok, akikről rosszat fogok írni. A zenekar amúgy már 1995 óta üzemel, és a hatodik sorlemezét dobja piacra 2019. szeptember 20-án "Faceless Aggressor "címmel a Ram It Down gondozásában.

A banda prog-power metalt játszik és nem is akárhogyan. Adott egy aranytorkú énekes, aki hatalmasakat vokálozik, a hangszeresek pedig nagyon feszesen tolják a többnyire középtempós power témákat. Vannak könnyedebb, kevésbé progresszív tételek, és vannak brutál, kő-progresszív metalbombák. A lemezanyag sok-sok hallgatást igényel (egy-két dalt kivéve), nem egyből hat. Mindenesetre rögtön érezni, hogy nem valami tucatprodukcióval állunk szemben.

A Chapter 2 egy amolyan lemezt felvezető intró, mely kapott egy afféle vinyl-effektet: serceg a kicsike. Ezután a címadó tétel következik, mely egy lendületes power metal, Primal Fear-szerű refrénnel. Az énekesnek nagyon jó hangja van, ez vitathatatlan. A Counterparts könnyed, heavy metalos riffje, valamint nagyívű vokálja további kellemes szórakozást ígér. A zenekar saját magáról elnevezett szerzeménye következik: ez már szigorúbb témázgatással indít, a progresszivitást jobban kidomborítva. Brutál riffelés adja a dal gerincét, enyhe Meshuggah-érzet üti fel a fejét benne.

Az Uninvited egy sejtelmes, hátborzongató darab; kissé kilóg a sorból, de mindenképpen üde színfoltja a lemeznek. Az Evolve is nagyon jó, akárcsak a lemezt záró, epikus Psalm Of The Soldier. A tíz dalt felvonultató "Faceless Aggressor" nem egy könnyed cucc, de érdemes időt fordítani rá, mert rengeteg finomságot tartalmaz. Prog-power rajongóknak kötelező.

9/10