Mindig élmény megismerni egy-egy új csapatot. A 2015-ben életre hívott dán Baest egészen eddig az albumig valahogy teljesen kikerült. Pedig ezalatt a négy év alatt is volt kiadványuk kellő mennyiségben, konkrétan egy demót, egy EP-t és két stúdióalbumot számol a zenekar, ráadásul már a tavalyi bemutatkozó lemezüket, a "Danse Macabre" korongot is a Century Media Records jegyzi.

Én is többször találkoztam a nevükkel különböző magazinok online felületein és oldalain vagy akár a Youtube-on is, de egészen a most kitárgyalásra kerülő "Venenum" albumig egy hangot se hallottam tőlük. Megismerve az anyagot valamilyen szintű bűntudat is munkál bennem, még úgy is, hogy helyenként mégis van egy olyan érzésem, hogy én már mégiscsak hallottam ezt korábban.

Nem fogom bő lére ereszteni: ha nem vesszük az album legvégén felcsendülő Bolt Thrower feldolgozásukat (No Guts, No Glory), akkor az egész lemez körülbelül negyven perc. Mivel klasszikus death metalról beszélünk, ezért ennél több nem is valószínű, hogy kell, viszont a kérdés: sikerült-e ezt a nyúlfarknyi időt kellően tartalmasra komponálni?

A nyitó Vitriol Lament már csak azért is tökéletes kezdés, mert remekül tükrözi, hogy mi várható a folytatásban. Szélvészgyors, kompromisszummentes, leginkább svéd alapokon nyugvó death metal, mindenféle sallang nélkül. Már a dalok címei is a jól bevált formulát követik. Nihil, Heresy, Sodomize, stb.

Ami már az első hangok után egyből lejön, hogy a csapatra komoly hatást gyakorolhatott a Bloodbath, illetve a Dismember. A gitárhangzás konkrétan a Bloodbath első albumát, a "Ressurection Through Carnage"-et idézi, illetve az ének is nagyjából mintha mixelnénk Robert Sennebäck (Dismember) és Mikael Åkerfeldt (ex-Bloodbath, Ophet) hangját. 

További pozitívumnak említeném, hogy bár alappanelekből épül fel a lemez, mégsem mondanám a produktumot klisésnek. Van annyira karakteres, hogy a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére sem nevezhető a Baest egy klónnak. Plusz jó pont, hogy bár nem igazán szakad el a lemez a "gyors darálás" mentalitástól, azért egy kellemesebb atmoszférájú akusztikus átkötés is felkerült a korongra Styx címen. Apróság, az egész alig több mint egy perc, de kicsit megtöri a végeláthatatlan túrást, ami még csak nem is unalmas vagy egyhangú! 

Örömmel üdvözöltem, hogy a "Venenum" - bár egy végtelenül tipikus death metal album - mégsem esik abba a csapdába, hogy monoton lenne, ne adj' Isten fárasztó. Még akkor sem válik azzá, amikor már a sokadik alkalommal férkőzik be az a gondolat az ember fejébe, hogy ezt már hallotta korábban, csak más volt a banda neve. Ritka, hogy valami ami ennyire ismerős, mégis ennyire frissnek tűnjön.

A zenészek alapképzettségét is csak dicsérni lehet. A gitárokért felelős Lasse Revsbech - Svend Karlsson páros játéka feszes, és legalább annyira kreatív, mint amennyire már jól ismert. A megszokott death riffeket helyenként thrash és black elemekkel ütik fel. Emiatt van egy minimális Goatwhore-jellege a végeredménynek, de egyáltalán nem zavaró módon. 

A szólók is nagyon a helyükön vannak. Itt üt ki igazán a svéd hatás. Nem egy az egybeni másolásról beszélek, de van nem egy olyan futam, mely simán belepasszolna gyakorlatilag bármelyik Bloodbath-dalba, de említhetném az At The Gates-et is, ott is megállnák a helyüket. 

A dobok mögött helyet foglaló Sebastian Abildsten játéka ugyan nem világmegváltó és különösebben kiemelkedőnek se mondanám, viszont ennek ellenére is van egy olyan húzása, mely legkésőbb a második hallgatásnál fejbólogatásra ösztönöz. Viszonylag sablonütemek váltogatják egymást, de egy idő után beleülnek az ember fülébe, ráadásul itt-ott azért elcsípni érdekesebb ritmustöréseket és váltásokat. 

Mattias Melchiorsen basszusjátéka annyi érdekességet tartogat, hogy első néhány hallgatásra közelebb áll a grindcore világhoz, mint az alap death metalhoz. Persze ez idővel beérik. Simon Olsen énekes hangja egy nagyon érdekes keveréke az old schoolnak és modernebb, helyenként tech-death-esebb megoldásoknak. Elsőre fura lehet a mai fülnek, de nagyon hamar beleül az ember agyába. 

Ha nagy általában nézem a "Venenum"-ot akkor egy kifejezetten korrekt death metal anyag rajzolódik ki, még úgy is, hogy alapvetően semmi olyan nincs az anyagon, amit korábban ne hallottunk volna, ráadásul még piszok rövid is. Nem mellesleg a hangzás is kicsit már porosnak tűnik manapság. Valamiért, mégis úgy érzem, hogy van annyi egyénisége a lemeznek és úgy általában a brigád zenéjének, hogy nem akad fenn az ember ezeken a gondokon. Kíváncsi vagyok, mit hoz számukra a jövő, mert jelenleg azt érzem, hogy vagy egyszer egy új etalont avatunk vagy idő előtt fognak eltűnni. Kár lenne értük. 

7/10