Rozsdagyár

TANKCSAPDA - Liliput Hollywood (2019)

2019. október 14. - Kovenant

tcs_cover.jpg

Szégyen, nem szégyen, de lehet, hogy én vagyok az egyetlen rockrajongó Magyarországon, aki még az életében nem hallgatott végig egyetlen Tankcsapda-albumot sem, pedig amikor a debreceni brigád megalakult, már évek óta nyakig csücsültem a metalfanatizmusban. Ez van: de számomra pontosan ettől vált érdekessé az, hogy a legújabb TCS-lemezről, az október 14-én megjelent "Liliput Hollywood" korongról írjak.

Természetesen az elmúlt harminc év során az összes, rádióban hallható és slágerré vált számukat ismerem, a Mindig péntek pedig egy vadállat dal, bármikor szívesen megdörrentem a lejátszóban, de ugyanígy vagyok a korai időszak néhány tételével is (Tudok egy munkát, Jönnek a férgek, Kapd be a horgot, stb.). 

Mivel a rockzenével az AC/DC révén ismerkedtem meg még valamikor a tatárjárás idején (egészen pontosan 1983-ban), igen könnyedén tudtam volna rázizzenni a Tankcsapdára, mely a rendszerváltáskor elsőként hozta be ezt a lecsontozott, mocskos, kőegyszerű riffekre épülő punk/rock'n roll cuccot és a hozzá passzoló, részben társadalomkritikus, részben pedig a rockerélet szépségeit megéneklő dalszövegeket.

De mégsem ez történt: Tankcsapda-szűz maradtam és most nem valamiféle kínos gruppi-értelemben mondom ezt. Nekem valahogy sosem állt össze ez a dolog és igazából pontosan a dalszövegek voltak nálam mindig a banda gyenge pontjai. Tudom, hogy Lukács Laci egész iskolát teremtett az elmúlt évtizedekben munkásságával, szövegritmikáját, prozódiáját magyar bandák tucatjai tették a magukévá, hogy finoman fogalmazzak. Nem tehetek róla: számomra valahogy mindig is kimódoltnak tűntek ezek az erőltetett "asszem, oszt, mér" szófordulatok, illetve még a kezdeti időkben elsőként behozott vulgáris szóképek is.

Persze ezek akkor ütöttek: emlékszem, amikor leesett állal hallgattam Gengszter Zoltán "Jégre teszlek" című kaziját, egész egyszerűen nem hittem el, hogy ez akkor és ott megjelenhetett. Valami ilyesmi hatást keltett a Tankcsapda első néhány korongja is: úgy és olyan dolgokról énekeltek, melyekről Magyarországon korábban senki.

Természetesen azon lehetne vitatkozni, hogy 1992-ben mennyire volt valóság nálunk például az A legjobb méreg szövegében bemutatott magyar helyzet: az olajszőkítések, szakmányban végzett privatizáció-szabadrablás, a kiépülő ipari méretű szervezett bűnözés, a robbantások és bérgyilkosok által kivitelezett maffiagyilkosságok korszaka szerencsére már a múlt ködébe vesznek (?), de nekem ezekről a TCS-szövegekről mindig a rendszerváltás idején angol álnéven író magyar krimiszerzők rettentően amerikai-ízű és pontosan ezért izzadtságszagú, egy sosemvolt Magyarországot bemutató ponyvái jutottak az eszembe. De ennek ellenére ezeknek a TCS-anyagoknak volt egyfajta bája és kendőzetlenül őszinte szándéka és pontosan ezért lehetett szeretni őket.

A harminc év alatt a debreceni banda intézménnyé vált, kíméletlen profizmussal felépített vállalkozássá és ez - a fanyalgókkal ellentétben - számomra hatalmas pozitívum: a zenekar túlélt több tagcserét, a rockszakma anyagi alapjainak összeomlását (lemezeladások, viszlát!) és mindig képes volt megtalálni azokat a promóciós, szponzorizációs és értékesítési csatornákat és eszközöket, melyekkel talpon tudtak maradni. Sok régi, de mára már őket rég otthagyó ősrajongó ezt arculcsapásként éli meg ("eladták magukat"), pedig ha a Tankcsapda ezeket nem lépi meg, akkor ma kedélyes hétvégi hobbizenekarként haknizhatnának a kölpénypusztási Pipacs-büfében kéthetente szombat este, mert megélni nem tudnának a zenéjükből. Tucatszám sorolhatnánk a feloszlott, takaréklángon égő vagy már réges-régen eltemetett magyar rockzenekarokat, melyek mindezt nem tudták megoldani: a Tankcsapdának sikerült.

Harminc év alatt természetszerűleg rengeteget változik minden és mindenki: hogyan is várhatnánk el azt, hogy valaki pontosan ugyanúgy és ugyanazt énekelje és gondolja, mint húszévesen egy teljesen másik korban? Ez lehetetlen: a gond nem is itt van, hanem pontosan az ellenkezőjével. A "Liliput Hollywood" lemezcím rendkívül sokatmondó és egyben önironikus is: Magyarországon (méretéből, kultúrájából, adottságaiból kifolyólag) lehetetlen az a rocksztár-státusz és életstílus, mely sztereotipikus módon minden rockrajongó fejében él (arról nem is beszélve, hogy ez valamikor az ezredforduló környékén Nyugaton is kimúlt). 

A Tankcsapdán főleg Cseresznye távozása után és Sidi érkezését követően érezhető nagyon, hogy afféle életközepi válságba kerültek: egész egyszerűen mindent elértek már Magyarországon, amit egy hasonszőrű rockbanda elérhet a kétezer-tízes években. A rutin pedig unalmat és stagnálást szül: mintha egy középkorú házaspár próbálná mindenféle módon feldobni és ismét izgalmassá tenni az életét, a zenekar is mindent kipróbált az elmúlt években. Dupla feldolgozásalbum, külföldi és B-oldalas hazai klubturné, 360 fokos koncert, dokumentumfilm, könyv: de lassan mintha kezdenének kifogyni ezekből az ötletekből.

Lukács Laci dalszövegei tehát egyrészt reflektálnak erre a paradox helyzetre: óriások ők egy törpeország törpepiacán és bármerre fordulnak, az vagy megkoccol valakit vagy pedig vicces lesz, mert túlpozícionált a mozdulat. Mégis, a szövegekben rendre előkerülnek azok a fordulatok, melyek ezt a rocksztárságot erőltetik (a Pattanások és szemüvegek különösen visszás ebből a szempontból: egy ötvenéves férfi szájából rendkívül furcsa hallani "A szomszédunkban lakik egy bige, aki naponta ötször rám ír. Szúrnám is én, csak az a baj vele, hogy úgy néz ki, mint egy vámpír." sorokat).

A tíztételes, negyvenperces korong fő problémája azonban nem is ez, hanem a veszélyesség hiánya. Egész egyszerűen kellemes, rockrádiós háttérzene és a még ütősebb dalokban is rendre megérkezik az a pont, amikor átkozottul kiszámíthatóvá és kommersszé válik a produkció. A Megölni engem, a címadó Liliput Hollywood, az Amit a vér kíván és a záró Nincsenek szavak (Robinak és Katának), illetve esetleg még a Hívjuk inkább úgy azok a nóták, melyek atmoszférájukban a leginkább visszahozzák azt a komorabb, nyersebb, őszintébb Tankcsapdát, mely olyan fékezhetetlenül robbant be a kilencvenes évek elején.

A többi nóta (az Ozzy-riff kreatív újrahasznosítását tartalmazó A világ posztol, a southern rock/Lynyrd Skynyrd tiszteletadás Ülj le mellém, a sajnos vállalhatatlan és Hooligans-kompatibilis sósborszesz-himnusz, a Szevasz öcsém, a már említett és különösen kínos Pattanások és szemüvegek) számomra értékelhetetlenek: de ez így együtt ma a Tankcsapda, nem lehet szétszálazni a produkciót. Sokszor megírtuk már, hogy a siker nem szorul magyarázatra, a kudarc igényel csak indoklást: a banda rajongói pedig úgyis tűzön-vízen át kitartanak kedvenceik mellett. Az együttes harmincévnyi teljesítményét és sikerét pedig akkor is megsüvegelem, ha a "Liliput Hollywood" nem nekem szól.

6/10

tankcsapda_7.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2115222260

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kertigörény 2019.10.15. 08:43:20

Hát. Simán eljutottunk az elmúlt években odáig, hogy már átpörgetve se nagyon érdekel miről énekel. A zene folyamatosan ugyanaz, minden nóta, minden album, minden szám, zigizigi, fos refrén. A konnektort tartom az utolsó albumuknak. Egyszerűen azóta ugyanolyan zenére ugyanaz a fiúk ölébe a lányok megy, behányva-bebaszva, néha egy eladtam magam fűszerrel. Pedig Lukácsban volt kvalitás, mikor még írt is, nem csak bulizott, mikor még buddhistának vallotta magát, láttam benne egy mélységet, hogy érinthet ő mélyebb témákat is, de mára sajnos ez kiveszett. Maradt a tinirock. Egy ötvenestől, ahogy írod.

murray 2019.10.15. 09:37:21

Jó cikk. Ez az "Alföldi gyerek" és Szevasz Őcsém " egy röhejes vicc, ez a MILF Patricia nóta olyan szar hogy a kamaszgyerekem party-ján se raknám be. szar és szar.

Nem beszélve az arcomba tolt Opel, és MOL reklámoktól..

Elveszett a düh! Amikor meghallod a "Rohadt a hely" vagy a "Hóesés" nótákat még most is szétvet az energia. A koncertek? mint egy babazsúr.. mikor 94ben az E klubban kijött a Lukács és beleszólt a mikrofonba: "Tudok egy munkát".. olyan pogó indult el hogy azt hittem ha oda bemegyek , végem..

Sidi egy jó Zakk tanaítvány, de szétszólóz minden nótát, túl sok.

Szerencsére minden lemezen vannak súlyos jó nóták amik megmentik a helyzetet.

Denimm 2019.10.15. 10:52:53

@murray: nagyjából sajnos tényleg ez van amit leírtál. :( Kár ragozni. De én inkább úgy érzem,hogy Sidi inkább pozitív hatással volt a zenekarra. Zeneileg sokat dobott az albumokon. Gazdaságossági szempontból biztos,hogy ez a jó,ha ilyen rádió kompatibilis számokat nyomnak. Gondolom megvan a recept már,hogy miből milyen arányban kell egy albumra hogy dőljön a lé. Az előző rendes album számomra legjobb nótája mondjuk inkább Farkas Zolinak tudható be. Az a koponyák és csontvázak rohadt jó lett. Tök jól működött Lukács Laci szövege és a metál keveréke. Én szívesen vennék még pár ilyen nótát. Sajnos erről még nem olvastam sehol,lehet a könyvekben lenne róla valami,de miután Sidi bekerült a zenekarba azután lett pár súlyosabb, pörgősebb, metálosabb nótájuk. Úgyhogy az ilyen nóták szerintem az ő ötletei,riffjei alapján készülnek. Mondok egy példát, lehet hogy baromság,nem tudom. Ott van mondjuk a dolgozzátok fel albumon az ítéletnap. Az szerintem tipikus Lukács Laci érzetre (egyébként jó az eredeti szám is,meg a feldolgozás is,de azért elég rendesen ki lett herélve az eredeti) de a Pokolgép - hol van a szó feldolgozás meg szerintem tipikus Sidi. Bármelyik kevésbé jó haverom fél karját rá merném tenni,hogy ezeknek van alapja,bizonyos számok bizonyos tagok szája íze alapján készülnek. Afféle rockzenekari demokrácia.
Az újítások szerintem is a tankcsapda életben maradásának záloga. Csak sajnos most már túlságosan régóta maradtak ennél a kommerszebb rock vonalnál és kezdi megfeküdni az emberek gyomrát. Talán a Minden jót albumnál kezdődött ez a tendencia. Az viszont a frissessége miatt még egy jó album. Talán egy újabb komolyabb stílusváltás jót tenne nekik. Összességében nem olyan rossz album ez az új sem. De az is biztos,hogy nem fogom badsectorosra hallgatni a pendriveot.

Mr.Zoom · https://zenehallgatas.blog.hu/ 2019.10.30. 00:04:39

Szóval egy zenekar hosszú távon csak akkor tud megélni, ha alkalmazkodik a trendekhez? Emlékeztetőül: A Tankcsapda és Lukács nagy bálványa mindig is Lemmy volt, irányvonalukat nyíltan a Motörheadhez igazították. Miért mondom ezt? Mert Lemmy soha a büdös életben nem ment volna le kommerszbe, és ilyen gagyi klipeket sem gyártott volna, az biztos. A Motörhead a jó példa arra, hogyan lehet kompromisszumok nélkül átvészelni az éveket. (És még: Iron Maiden, ZZ Top, Megadeth, Black Sabbath)

Ságó 2023.07.07. 15:19:27

Nagyjából mindenkinek igazat adok. Ízlések és pofonok...minden változik az ember is a zene is Lukács is a management is. Ennek ellenére még is azt érzem, hogy a Legjobb Méreg belém égett, dögös, mocskos, húzós punk'n'roll... (és ebből nem engedek). Az a feeling, a gyönyörű 1992-ben hatalmas volt!
Számomra az utolsó album az Agyarország volt. A tagcserékkel zeneileg képzettebbek lettek de a "dög" odalett, ami fémjelezte a bandát.
A mai lemezeik valamilyen szinten saját paródiájuk és a túlélés keveréke. A "túlélés" üzletileg nagyon jól fel van építve...de 40+-os, 50-es arcoknak ez nem gyere be.
( A fenti kommenthez: A R'n'R album után azért a Motörhead is érezte hogy lépni kell) Sajnálom, hogy ezt kellett írnom, de ez van.
süti beállítások módosítása