Szégyen, nem szégyen, de lehet, hogy én vagyok az egyetlen rockrajongó Magyarországon, aki még az életében nem hallgatott végig egyetlen Tankcsapda-albumot sem, pedig amikor a debreceni brigád megalakult, már évek óta nyakig csücsültem a metalfanatizmusban. Ez van: de számomra pontosan ettől vált érdekessé az, hogy a legújabb TCS-lemezről, az október 14-én megjelent "Liliput Hollywood" korongról írjak.
Természetesen az elmúlt harminc év során az összes, rádióban hallható és slágerré vált számukat ismerem, a Mindig péntek pedig egy vadállat dal, bármikor szívesen megdörrentem a lejátszóban, de ugyanígy vagyok a korai időszak néhány tételével is (Tudok egy munkát, Jönnek a férgek, Kapd be a horgot, stb.).
Mivel a rockzenével az AC/DC révén ismerkedtem meg még valamikor a tatárjárás idején (egészen pontosan 1983-ban), igen könnyedén tudtam volna rázizzenni a Tankcsapdára, mely a rendszerváltáskor elsőként hozta be ezt a lecsontozott, mocskos, kőegyszerű riffekre épülő punk/rock'n roll cuccot és a hozzá passzoló, részben társadalomkritikus, részben pedig a rockerélet szépségeit megéneklő dalszövegeket.
De mégsem ez történt: Tankcsapda-szűz maradtam és most nem valamiféle kínos gruppi-értelemben mondom ezt. Nekem valahogy sosem állt össze ez a dolog és igazából pontosan a dalszövegek voltak nálam mindig a banda gyenge pontjai. Tudom, hogy Lukács Laci egész iskolát teremtett az elmúlt évtizedekben munkásságával, szövegritmikáját, prozódiáját magyar bandák tucatjai tették a magukévá, hogy finoman fogalmazzak. Nem tehetek róla: számomra valahogy mindig is kimódoltnak tűntek ezek az erőltetett "asszem, oszt, mér" szófordulatok, illetve még a kezdeti időkben elsőként behozott vulgáris szóképek is.
Persze ezek akkor ütöttek: emlékszem, amikor leesett állal hallgattam Gengszter Zoltán "Jégre teszlek" című kaziját, egész egyszerűen nem hittem el, hogy ez akkor és ott megjelenhetett. Valami ilyesmi hatást keltett a Tankcsapda első néhány korongja is: úgy és olyan dolgokról énekeltek, melyekről Magyarországon korábban senki.
Természetesen azon lehetne vitatkozni, hogy 1992-ben mennyire volt valóság nálunk például az A legjobb méreg szövegében bemutatott magyar helyzet: az olajszőkítések, szakmányban végzett privatizáció-szabadrablás, a kiépülő ipari méretű szervezett bűnözés, a robbantások és bérgyilkosok által kivitelezett maffiagyilkosságok korszaka szerencsére már a múlt ködébe vesznek (?), de nekem ezekről a TCS-szövegekről mindig a rendszerváltás idején angol álnéven író magyar krimiszerzők rettentően amerikai-ízű és pontosan ezért izzadtságszagú, egy sosemvolt Magyarországot bemutató ponyvái jutottak az eszembe. De ennek ellenére ezeknek a TCS-anyagoknak volt egyfajta bája és kendőzetlenül őszinte szándéka és pontosan ezért lehetett szeretni őket.
A harminc év alatt a debreceni banda intézménnyé vált, kíméletlen profizmussal felépített vállalkozássá és ez - a fanyalgókkal ellentétben - számomra hatalmas pozitívum: a zenekar túlélt több tagcserét, a rockszakma anyagi alapjainak összeomlását (lemezeladások, viszlát!) és mindig képes volt megtalálni azokat a promóciós, szponzorizációs és értékesítési csatornákat és eszközöket, melyekkel talpon tudtak maradni. Sok régi, de mára már őket rég otthagyó ősrajongó ezt arculcsapásként éli meg ("eladták magukat"), pedig ha a Tankcsapda ezeket nem lépi meg, akkor ma kedélyes hétvégi hobbizenekarként haknizhatnának a kölpénypusztási Pipacs-büfében kéthetente szombat este, mert megélni nem tudnának a zenéjükből. Tucatszám sorolhatnánk a feloszlott, takaréklángon égő vagy már réges-régen eltemetett magyar rockzenekarokat, melyek mindezt nem tudták megoldani: a Tankcsapdának sikerült.
Harminc év alatt természetszerűleg rengeteget változik minden és mindenki: hogyan is várhatnánk el azt, hogy valaki pontosan ugyanúgy és ugyanazt énekelje és gondolja, mint húszévesen egy teljesen másik korban? Ez lehetetlen: a gond nem is itt van, hanem pontosan az ellenkezőjével. A "Liliput Hollywood" lemezcím rendkívül sokatmondó és egyben önironikus is: Magyarországon (méretéből, kultúrájából, adottságaiból kifolyólag) lehetetlen az a rocksztár-státusz és életstílus, mely sztereotipikus módon minden rockrajongó fejében él (arról nem is beszélve, hogy ez valamikor az ezredforduló környékén Nyugaton is kimúlt).
A Tankcsapdán főleg Cseresznye távozása után és Sidi érkezését követően érezhető nagyon, hogy afféle életközepi válságba kerültek: egész egyszerűen mindent elértek már Magyarországon, amit egy hasonszőrű rockbanda elérhet a kétezer-tízes években. A rutin pedig unalmat és stagnálást szül: mintha egy középkorú házaspár próbálná mindenféle módon feldobni és ismét izgalmassá tenni az életét, a zenekar is mindent kipróbált az elmúlt években. Dupla feldolgozásalbum, külföldi és B-oldalas hazai klubturné, 360 fokos koncert, dokumentumfilm, könyv: de lassan mintha kezdenének kifogyni ezekből az ötletekből.
Lukács Laci dalszövegei tehát egyrészt reflektálnak erre a paradox helyzetre: óriások ők egy törpeország törpepiacán és bármerre fordulnak, az vagy megkoccol valakit vagy pedig vicces lesz, mert túlpozícionált a mozdulat. Mégis, a szövegekben rendre előkerülnek azok a fordulatok, melyek ezt a rocksztárságot erőltetik (a Pattanások és szemüvegek különösen visszás ebből a szempontból: egy ötvenéves férfi szájából rendkívül furcsa hallani "A szomszédunkban lakik egy bige, aki naponta ötször rám ír. Szúrnám is én, csak az a baj vele, hogy úgy néz ki, mint egy vámpír." sorokat).
A tíztételes, negyvenperces korong fő problémája azonban nem is ez, hanem a veszélyesség hiánya. Egész egyszerűen kellemes, rockrádiós háttérzene és a még ütősebb dalokban is rendre megérkezik az a pont, amikor átkozottul kiszámíthatóvá és kommersszé válik a produkció. A Megölni engem, a címadó Liliput Hollywood, az Amit a vér kíván és a záró Nincsenek szavak (Robinak és Katának), illetve esetleg még a Hívjuk inkább úgy azok a nóták, melyek atmoszférájukban a leginkább visszahozzák azt a komorabb, nyersebb, őszintébb Tankcsapdát, mely olyan fékezhetetlenül robbant be a kilencvenes évek elején.
A többi nóta (az Ozzy-riff kreatív újrahasznosítását tartalmazó A világ posztol, a southern rock/Lynyrd Skynyrd tiszteletadás Ülj le mellém, a sajnos vállalhatatlan és Hooligans-kompatibilis sósborszesz-himnusz, a Szevasz öcsém, a már említett és különösen kínos Pattanások és szemüvegek) számomra értékelhetetlenek: de ez így együtt ma a Tankcsapda, nem lehet szétszálazni a produkciót. Sokszor megírtuk már, hogy a siker nem szorul magyarázatra, a kudarc igényel csak indoklást: a banda rajongói pedig úgyis tűzön-vízen át kitartanak kedvenceik mellett. Az együttes harmincévnyi teljesítményét és sikerét pedig akkor is megsüvegelem, ha a "Liliput Hollywood" nem nekem szól.
6/10
