Rozsdagyár

THE PILGRIM – Walking Into The Forest (2019)

2019. október 30. - Mr.Zoom

cs723262-01a-big.jpg

Amilyen a borító, olyan a zene. Minden elemzésnél többet mond, ha tüzetesen szemügyre veszed ezt az ősz zarándokot, s mindjárt felsejlik benned, hogy nem csak a lámpafény és csillagragyogás bódulatától indult be ilyen energiával, hogy felgyülemlett energiáit kiadós gyaloglás révén levezesse.

Van némi módosítószer íze-zamata ennek a zenének, amely - nem meglepő módon - a hetvenes évek bandáinak nyomdokán halad, úgy mint Steely Dan, Crosby-Stills-Nash-Young, Grateful Dead, és társaik. Nem tudom, kinek hogy hangzik mindez, számomra csábítóan, ezért leültem a lemezt végigkagylózni. Csak a tisztánlátás végett, nálam nem etalon egyik fent nevezett banda sem, de azt fontos tudni, honnan gyökeredznek a mai együttesek szerzeményei.

Szóval, nagyon bírom a hetvenes évek hangulatát, és alapból vevő vagyok minden retro-zenére, még akkor is, ha az első néhány dal után sokszor keserű csalódás ér, mert többnyire csak a stílusjegyeket használják fel az előadók, sok mondanivaló nincs a produkcióban. Azok a bizonyos bandák ott Woodstock környékén mégiscsak szóltak valamiről, bár nyilván közöttük is bőven akadt üres patronokkal lövöldöző társaság.

A szóban forgó múltidéző kompánia egyáltalán nem szimpla koppintás, sok szempontból kiemelkedik a tucatzenekarok közül. Ezekre a szempontokra hamarosan rátérek, csak előbb lőjük be a srácokat valahová. Tehát ez a Zarándok nem keverendő össze az amerikai doom bandával, akik szintén egy kicsit hasonló, ám jóval fajsúlyosabb zenét játszanak (sem a magyar Zarándokkal). Ez az együttes ugyanis Rómában székel, nem messze attól a helytől, ahová a pápa is gyalog jár (avagy zarándokol). Az énekes-gitáros-dalszerző egy bizonyos Gabriele Fiori, aki két másik bandában, a Black Rainbows és a Killer Boogie nevű formációkban is érdekelt. Az albumon angolul énekelnek, mondanom sem kell, kifogástalan minőségben.

Megszólal szépen a lemezanyag, amely retro-bandáktól talán kicsit szokatlanul nagy arányban használja az akusztikus gitárt (rendesen lehangolva, ahogy az egy elborult-ködös hangzásvilághoz illik), szinte minden szám ezzel indul, s csak később lépnek be az elektromos hangszerek. Ügyesen építkeznek a szerzemények, egyik réteget a másikra helyezve, fokozva a dinamikát, nagy meglepetések nélkül, de mindvégig kellemesen.

Az énekes orgánuma nekem kicsit rendhagyó, majdhogynem erőtlen, sokszor kissé feminin hangszínen szólal meg ebben az alapvetően rockos zenében. Az Eagles dobosa ugrott be róla, aki a Hotel Californiát énekli, körülbelül ugyanaz a hangszín. A súlyos hörgésekhez szokott füleknek valószínűleg karcsú. A harmadik-negyedik számtól én már megszoktam, ezért nem nevezném kifejezetten nehezen emészthetőnek.

Az albumnyitó Peace Of Mind a favoritom, annak ellenére, hogy a "ta-ra-ra-da-ta-ta" mint refrén nem tartozik a legjobb ötletek közé, mégsem rontja le a szerzeményt. Van elegendő karcosság a dalban és tetszik a természetkedvelő, naphoz-szélhez forduló szövegvilág. Nagyon jó még a Sailor, melyben már megint dúdolgatás van - úgy tűnik, Fiori egy ilyen dúdolgatós ember - és persze akusztikus gitár, mert ebből sosem elég.

Ábrándozós, tengerpart-bámulós dal a Dragonfly, melyben megint jön a "tarabb-da-ta-tarabb", és már meg sem akadsz rajta, mert nagyon finom ez a gitárszóló, jó a lüktetés, visz magával az egész. Egy feldolgozás is helyet kapott a lemezen, a Hawkwind zenekar Brainstorm című szerzeménye, mely egy kicsit elüt a többitől, rockosabb, vadabb tétel. A Pendulum viszont nem egy Grateful Dead feldolgozás, pedig… na ezért jár a pontlevonás, mert talán maga Jerry Garcia is megesküdne rá, hogy ezt ők vették fel ’69 táján… Amúgy jó a téma, csak enyhe utánérzés.

Kétségtelenül nem a legeredetibb muzsika, amit itt hallunk, de vegyük figyelembe, hogy Fiorinak a Black Rainbows a fő zenekara, ezt a lemezt mondhatni saját magának, hogy stílszerű legyek, a saját szakállára vette fel, s nem tett mást, mint a nagy elődök megidézésére írt néhány számot, ennyi.

Nem több, nem kevesebb, nekem pont megfelel. Annyit tennék még hozzá, hogyha ezeket a szerzeményeket, ugyanígy hangszerelve, hangról hangra lemásolva Neil Young vagy Bob Dylan énekelné fel, abból jóval millió felett adna el mindkettő. Míg a The Pilgrim örülhet, ha talál ezer embert, aki méltatni fogja. Én voltam az egyik. Pont.

7/10

the_pilgrim.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7615273788

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gyingizik 2019.11.01. 09:24:19

Jó hogy felhívtad rá a figyelmet, csak így tovább. A húszezer névből, címből ami most forog retro címke alatt, nehéz kiszedni a figyelemre méltóakat.
süti beállítások módosítása